6. rész

     - Az a lány ott az ablaknál, a fekete hajú, a vége meg zöld.
,, Basszus, basszus, basszus. Itt az egész banda. Hogy nem szúrtam ki őket előbb? Argh, rosszabb pillanatban nem is találkozhattunk volna. Francba" - szitkozódtam magamban, miközben magamon éreztem a tekintetüket. Kívül nem látszott rajtam semmi, nyugodtam iszogattam a limonádémat.
      - Jaaaa igen, akivel a Misfitsen találkoztunk. Hogy is hívták? - hallottam Jake kérdését.
      - Miranda. - Jinxx válaszolt.
      - Ki az a Miranda? -  kérdezte egy számomra ismeretlen női hang. Jaj ne. Még egy csak is. Lehetne ennél rosszabb a helyzet?
      - Ashley lerészegedett a Misfitsen, és egy szegény csajt odarángatott hozzánk bemutatni. Minek is nevezte? Ja igen. ,,Ő a legjobb barátom már... 2 perce!" - utánozta Andy Ashleyt részegen, és bár mindenki nevetett, valahogy az, akiről a vicc szólt, már nem volt ilyen lelkes, karba tett kézzel, mogorva arccal nézte a rajta viccelődőket. Az egész kis jelenetet láttam az ablaküveg visszatükröződés, csak a lányt nem láttam, mert Andy kitakarta a képből.
     - Mondjuk... nem is rossz a csaj. - nézett felém Ash. - Szerintetek elmúlt már 18? - kérdezte, mire mindenki kidüllesztette a szemét, majd elkezdett nevetni, mire Ashley szégyenlősen összehúzta magát. Én is elmosolyodtam. Már majdnem kiürült a poharam, azt terveztem, lassan megyek, és feléjük pillantottam. CC épp nézelődött, és pont kiszúrta, hogy rájuk néztem. Felállt, elkezdett kalimpálni, és jó hangosan szólongatni.
     - MIRANDAAAAAAAAAAA! - kiáltotta, mire minden vendég felém nézett. - MÁR RÉG NEM LÁTTUNK, GYERE IDE! HAHÓ! ITT VAGYUNK! - folytatta tovább. Éreztem, hogy egyre vörösebb leszek, és elkezdtem nevetni. Fej lehajtva, rázkódó vállakkal mentem az asztalukhoz.
     - Sziasztok! - ültem le egy székre, amit addigra CC elcsórt egy üres asztal mellől. - Hogy vagytok!
     - Helló neked is, semmi különös, lejöttünk lazulni kicsit a bandával, és Juliettel. - mondta Jinxx, Ashley pedig még mindig nevetett CC előző megnyilvánulásán.
     A fejemet lassan az Andy mellett ülő lány felé fordítottam. Gyönyörű teremtés volt, az öltözéke egyedi, és kinézetre kiköpött Sophia volt. Barna haja volt és sötét színű szeme, vékony testalkattal. Egyik karjával Andyt karolta át, és gyilkos tekintettel méregetett.

     - Szia, Miranda vagyok! - köszöntem neki félénken.
     - Tudom. - mondta flegmán, majd visszafordult a többiekhez. Azt tettem amit ő, a srácokra figyeltem inkább, nem érdekelt különösebben. Az annál inkább bökte a csőrömet, hogy Andy ilyen lánnyal van. Furcsa dolog. Épp CC mesélt nagyban, amikor a szemem sarkából azt vettem észre, hogy Andy figyel engem. Bár a tekintetem még Mr. Comán volt, de minden figyelmemet Biersackre irányítottam. Kicsit kirívóan nézett rám, az ajkába harapva. Még így is veszettül dobogni kezdett a szívem, pedig alig láttam. Nagyon lassan ránéztem, de mikor meglátta, hogy észrevettem, hogy néz, azonnal eltüntetett mindent az arcáról, és CC-t hallgatta tovább.
     Az egyik pincér szólt nekünk, hogy záróra van; észre se vettük, hogy már csak mi vagyunk a kávézóban. Andy felsegítette a kabátot Julietre, Ashley rám, és Andy barátnőjének szeme ismét szikrákat szórt felém.
     - Köszönöm az estét, srácok, remélem, még találkozunk!
     - Mi is! - mondta Andy, majd mikor Juliet elfordult, egy gyors kacsintást intézett felém.
     Zavartan, felkavarva mentem haza, millió kérdéssel a fejemben. Miért nézett rám igy? Miért Juliet jelenlétében? Kalandot akarna velem? Hiszen alig ismer...
     Oda a nyugalom.
     Egy szemhunyásnyit sem aludtam egész éjjel.
 helyette zenével nyugtatgattam a szívemet. A dallamok, ritmusok, és a net elterelte a gondolataimat valamennyire, vagyis legalább csitította a bennem kavargó, émelyítő érzést. Hirtelen ötlettől vezérelve rákerestem a Black Veil Bridesra Pinteresten. Ennyi képet talán a Google sem hoz ki. Imádják a srácokat a népek, a rajongóiknak külön neve van. BVB Army. Elképedtem, hány életet mentett meg a BVB. Vajon ők is tudják ezt?
      Másnap suli után egyből haza mentem. A könyvem már lassan kész volt, pár részt kellett kiszelektálni, és vihettem a kiadónak, aki már alig várta, hogy kész legyek végre. Izgatottam hajoltam a kéziratok felé, amíg meghallottam a Descending Angel refrénjét. Kétkedő nézéssel kerestem a telefonomat; mindenkinek külön csengőhangot állítottam be a telefonomon, és ez a csengőhang csak akkor szólt, ha olyan szám hívott, ami nem volt elmentve. Nem tévedtem: egy el nem mentett telefonszámot jelzett ki a telefon.
     - Igen tessék, Miranda Brown beszél. - szóltam bele egykedvűen. Pajkos nevetést hallottam a vonal másik végén, majd egy lassú, mély hang szólt a készülékbe.
     - Milyen hivatalos vagy. - mondta Andy. Megszédült velem a szoba, és már majdnem úgy voltam vele, hogy leteszem, de végül beleszóltam, imádkozván, hogy ne remegjen a hangom.
     - Nem tudtam, ki hív. Jut eszembe, honnan tudod a számomat?
     - Kinéztem Ashley telójából. Figyu, beszélnem kell veled. Tudod, hol van Santa Monica?
     - Hogyne tudnám! Rendszeresen járok oda a part...
     - Nagyszerű! - szólt közbe Prophet. - Oda tudsz menni olyan 5 körül?
     - Hát, most nem a legalkalmasabb, de megpróbálom megoldani.
     - Rendben, akkor majd ott találkozunk! Szia! - azzal letette.
     Percekig csak néztem a telefonomat, és már a ,,Hívás vége" felirat sem villogott, csak a megnyitott telefonkönyvem látszódott. Feleszméltem, és gyorsan elmentettem a számot, mintha attól félnék, álmodtam a hívást. De a szám ott volt, és a mentés után a telefonszám helyett a ,,Prophet" szó jelent meg. Kíváncsi voltam, mit akar, és mivel már háromnegyed 4 volt, elkezdtem összekészülni. Kivasaltam a hajamat, kihúztam a szemem, miegymás. Próbáltam csinosan festeni, mintha mindig így néznék ki, közben a legjobb formámat mutatom csak felé. Öltözködés közben azt éreztem, hogy nem kellene oda mennem. Ahogy húztam fel a dzsekimet, és megragadtam a kulcsaimat, ez az érzés erősödött, és addig nem csillapodott, míg ki nem értem az autópályára.Erősebben lüktetett bennem a félelem és a rossz előérzet ádáz keveréke, mint korábban bármikor. De azért csak mentem és mentem, meg sem állva Santa Monicaig. Felélénkülten, izgatottan, szinte félve szálltam le a motorról. Sisakomat a hónom alá csapva indultam a stég felé, amikor megpillantottam valakit. Óvatosan közelebb mentem, de mikor megláttam Andy farmermellényének hátát, már nem voltam olyan óvatos, kellemesen lépkedtem tovább. Leterítettem a dzsekimet, és ráültem. Nem mozdult, tovább nézte a vizet, és én sem akartam zavarni, szóval elkezdtem én is elmélkedni. Így ültünk egy darabig, aztán megvakarta a tarkóját, és megszólalt.
     - Juliet eléggé.... féltékeny típus.
     Nem válaszoltam, vártam, hogy folytassa.
     - Szóval, bocsi a tegnapi viselkedéséért.
     - Ezért hívtál ide? - kérdeztem. Nagyot sóhajtott, megmasszírozta az orrnyergét, miközben azt felelte, csak beszélnie kellett valakivel, hogy kiszellőztesse a fejét, hogy kiugorjon a mindennapokból. És, hogy nem tudja konkrétan megmondani ő sem.
      - Lenne.... egy kérdésem. - bukott ki belőlem. Kérdőn nézett rám.
      - Mi lenne az? - mondta.
     Libabőrös lettem, és izzadtságot éreztem a homlokomon. Gyerünk, Miranda, ki mered mondani.
     - Mióta is játszotok együtt?
     Nem mertem.
     - 2006. Azóta minden tag lecserélődött rajtam kívül.
     Andy elkezdett mesélni a banda történetéről, és én csak hallgattam, ahogy mesél. Láttam rajta, hogy egyre felszabadultabb, jobb kedve lesz, mert végre valaki meghallgatja. A mondandója végén pedig már mosolygott.
     - ... és most itt vagyunk. - fejezte be.
     - Wow, ez... Király. Úgy értem, itt van ez a banda, és tök sokan szeretnek titeket, meg jó zenét is játszotok...
     - Köszi. - mondta, és a csizmája orrát nézegette.
     - Te zenélsz?
     - Nem, pedig mindig is szerettem volna. Csak épp nincs hozzá tehetségem. Én az íráshoz értek, meg motorozni szeretek. Egyszer kipróbálnék valami extrém hobbit.
     - Gyere majd el velünk bungee jumpingozni. Szoktunk járni a bandával.
     - Tényleg? Ez nagyszerű! Nagyon szívesen mennék, köszönöm! - mondtam, és egymásra mosolyogtunk. Ajakpiercingje visszaverte a napfényt.
     - Jut eszembe a menésről, lassan indulni kéne - nézett Andy a lenyugvó napra. Már 6 óra volt.
     - Igen, lassan keljünk fel, és induljuk. - azzal felszedtem a dzsekimet, Andy a sisakomat, és elindultunk a motoromhoz a part másik végébe. Útközben megálltunk fagyizni, és iszonyú sokat nevettünk, volt már fél hét is, mire odaértünk. A motoromra támaszkodtam, Andy pedig felém fordult.
     - Köszönöm ezt a másfél órát, sokkal jobban érzem magam. - nézett a szemembe, és megfogta a kezemet.
     - Én is. - mondtam kissé remegő hanggal. Andy elmosolyodott, behunyta a szemét, magához húzott...
     ... és megcsókolt.
     Életem legszebb csókjainak egyike volt az. Az ajkaink lágyan érintették egymást, és egyre erőseben kezdtek mozogni egymáson. Andy szorosan magához húzott, és úgy csókolt. Az öröm, felszabadultság, és megkönnyebbülés kavargott bennem, és boldogan túrtam a hajába. Aztán hirtelen bevillant valami. Erősen ellöktem magamtól, amitől hátra tántorodott. Riadt tekintettel kérdezte, mi a baj. Megpróbálta megsimítani az arcomat, és letörölni a lassan guruló könnycseppet az arcomról, de eltaszítottam a kezét.
     - Mi most épp... nem... nem tehetjük ezt vele....
     Andy arca elfehéredett, és dadogni kezdett.
     - Nem, én... Bocsáss meg Miranda, én nem akartam...
    Nem engedtem, hogy beszéljen; kitéptem a kezéből a sisakot, felültem a motorra, és elhajtottam, miközben Juliet gyilkos tekintete újra meg újra bevillant.
      Anyáék nem voltak otthon, így sírhattam hangosan, kiadhattam magamból mindent.Az ágyamban összekuporodva vártam, hogy a lelkemet mardosó érzés kihaljon belőlem, de egyre csak erősödött a bűntudat. Néztem a plafont, és lassanként megnyugodtam. Szomorúan néztem szét a szobámban. Nem tehetem ezt Juliettel. A telefonom megállás nélkül csörgött vagy egy óráig, de mivel tudtam, hogy Andy hív, (mivel az ő csengőhangját hallottam), ezért nem vettem fel. Mikor végre elhallgatott a hívást jelző dallam,a csendben feküdtem,  könnyeim áztatta arcomat koszosra színezte a leázott szemhéjfesték. Hallgattam a sötétet, amikor hirtelen ötlettől vezérelve felhívtam Sophiát, és mindent elmondtam neki.
     - Várj egy kicsit.
     - Rendben. - mondtam szipogva. 10 perc múlva is azt vártam, hogy visszahívjon, már közelítettem az ujjamat a Hívás gomb felé, amikor valaki berontott a szobámba. Sophia a karjai közé zárt, én pedig zokogni kezdtem. Mikor végre abbahagytam, még megsimította a hajamat, és annyit mondott:
     - Tiszta gimi.

5. Rész

      A Black Flowerben történt találkozás után napokig nem láttam Andyt. Bíztam benne, hogy csak elkerüljük egymást, és hamarosan újra találkozunk. Minden reggel és délután arrafelé mentem, hátha összefutunk, de sajnos egy alkalommal sem láttam.
     - Miért vagy ilyen szomorkás? - kérdezte egyik nap Sophia a suliban.
     - Mostanában nehezebben alszom. - mondtam kifogásként. Ezek szerint a csalódottság látszik az arcomon.
     - Miért? Baj van? - kérdezte. Nagyot sóhajtottam, bevágtam egy szomorú mosolyt, és azt mondtam ,,Hiányzik a Misfits, ennyi.", mire Sophia nagy mosolyt öltött az arcára.
       Kedd este fáradtan huppantam a gép elé, hogy hallgassak egy kis zenét, és meglessem, van é új cikk a kedvenc oldalaimon, amikor beugrott a bandája. Rákeresek, gondoltam, Mi is a nevük? Black Kill Rides? Nem. Black Veil Brides! Igen, ez lesz az! És lenyomtam az Entert.

        Egyből behozta a klipjeiket, a dalaikat, rákattintottam arra, amit elsőnek jelenített meg, az In The End et. A klip egyszerűen elképesztő volt, a dal pedig lenyűgözött. Gyönyörű volt a dallama és a szövege is, a szívem összeszorult, miközben hallgattam. Szinte éreztem a szöveget. Tovább kutakodva rengeteg fan oldalt találtam; fanfictionöket, áradozásokat, tumblr képeket mindenhol. Közkedvelt egy figura. Egyszer csak összetalálkoztam egy képpel, amin egy lánnyal nevet.
 Rossz érzésem kezdett támadni, és beírtam 3 szót, ami alapján rájöhettem az igazságra. ,,Andy Biersack girlfriend".Rögtön kihozott mindent. Közös képeket, mosolyokat, öleléseket, csókokat... A szivem mintha kihagyott volna egy dobbanást, a ledöbbenés, a rémület, és csalódottság érzése kavargott és tombolt bennem, mint egy hurrikán, ami egyre erősebb. Majdnem hátraestem a székemmel, de inkább elfeküdtem az ágyon, és értetlenül néztem magam elé.
      Juliet Simms.
      Oké, oké, nyugodj le Miranda. Lehet barátnője, elvégre megérdemli, hogy boldog legyen...Értem én, hogy beleszerettél de....
      Oh ne.
      Az nem lehet, hogy csak így beleszeressek... Hiszen alig ismerem. Nem babonázhat meg igéző kék szemeivel, fekete hajával, azzal, ahogy mosolyog, a hangjával... Te jó ég. Ne.
     Lecsuktam a laptopom fedelét, és letöröltem egy könnycseppet a szemem sarkából, majd egyszer csak elnevettem magam. Teljesen olyan a szituáció, mintha a különc lány beleszeretne a suli menő srácába. Tiszta gimi.
     Már sötét volt, mikor elindultam Santa Monicara. A közel fél óra motorút alatt nagyokat lélegeztem, és elkapott egy érzés, amit képtelen voltam megmagyarázni. Az utat figyeltem, ahogy csak tudtam, és mindenféle járt az eszemben. Gondolatok kavalkádja, amit megszoktam, de ez most más volt: nem akartam hallani. Csendet, és nyugalmat akartam. Ezért is tartottam az óceán partja felé. A motoromat leparkoltam a part mellett, és levettem a bakancsomat, a zoknimat, és felhajtottam a lábszáram közepéig a nadrágomat. Mélyen beszívtam az óceáni levegőt, behunytam a szememet, és léptem egyet előre...
    A stég deszkája megrezzent alattam minden egyes lépéssel, de én csak mentem lassan, csukott szemmel. Hallottam a hullámok erősödő moraját, hirtelen minden érzékem kiélesedett. Megálltam, mert tudtam, hogy még egy lépés, és bele is eshetek a vízbe, igaz, itt még nem olyan mély. Leültem, és belelógattam a lábamat a vizbe, miközben a sötét ég könnyű lepellel takarta le a tájat, lámpának a Holdat meghagyva csupán. Elkezdtem dúdolni az In The Endet, mostmár megkönnyebbüléssel.
      Megérdemli, hogy boldog legyen.
      Nem időztem ott sokat, de az a fél óra, amit ott töltöttem, elég volt ahhoz, hogy megnyugodjak. Visszafelé az agyamban egyszerűen nem volt semmi. Csak mosolyogva figyeltem, jó irányba megyek-e. Mindig szerettem ide járni, itt kiszellőztethetem a fejemet. Mondjuk sötétben még nem voltam itt, többnyire napnyugtakor, nagy ritkán napfelkeltekor. Akkor voltam csak igazán egyedül. Nem rossz értelemben, nem magányos voltam, hanem egyedüli a világban. Senki nem zavart, csak én voltam, és az a gyönyörű óceán.
      Ezekkel a gondolatokkal kanyarodtam volna az utcánkba, amikor arra gondoltam, hogy tökéletesen kell lezárnom ezt a napot. Leparkoltam a háznál a motort, és elmentem a Black Flower Caféba. Bár már este volt és csúcsidő, sikerült elfoglalnom egy üres asztalt. Rendeltem egy epres-mentás limonádét, és leültem. Korán reggel azért volt jó ide betérni, mert szerettem a csendet. Este pedig azért, mert a kisebb hangzavarokat is szerettem. Néha jártam kocsmába, de akkor sem ittam sokat, viszont a moraj, ami ott volt, nagyon tetszett. Mindenféle beszélgetésfoszlányok suhantak át a fülemen, de egyből ki is repültek a másik oldalt.
      ,,... és akkor azt mondtam neki: Ha ezt még egyszer meg mered csinálni, tökön rúglak. Nem hitte el. És tényleg tökön rúgtam."
      ,, Olyan eszméletlen az a film! Meg kell nézned."
      ,, Én is szeretlek."
     Amint kihozták a limonádémat, nagyot kortyoltam bele, mert már igen szomjas voltam. A hideg és finom ital tökéletes hangulatot teremtett bennem. Semmi rossz érzés, semmi sziv fájdalom. Éljen Santa Monica és a Black Flower!
      - Ismerős nekem az a lány. - hallottam fél füllel. Túl ismerős volt a hang. Várjunk. Hisz ez....
      - Kiről beszélsz Ashley?
      Bakker.

4. rész

   A hűvös reggel az ablak apró résén keresztül beszökött a szobámba, hogy pajkosan csiklandozva felzargasson az álmomból. A kinti ködön átszűrődő napsütés is bekukucskált a félig leeresztett redőny alól, félhomályt varázsolva a szobámba. Lassan kinyitottam a szemeim, és mosolyogva benyomtam valami lassú zenét, ami felébreszt. A jazzes stílusú dal könnyeden piszkálta odébb az álmot a szememből. Észre vettem, hogy tegnap elfelejtettem átöltözni, csak a nadrágom vetettem le. Misfits póló, köd, félhomály, zene.

     Jól indul ez a reggel.

     Felkeltem az ágyból, és nagyokat nyújtózkodtam. A kedvenc tusfürdőmmel tusoltam le, lassan ráérősen, miközben magamban visszajátszottam a tegnapot. Andy.

     Ilyen időben szerettem kimozdulni a Black Flower Caféba. Gondoltam, ha már átugrom, illik megtisztelni a helyet valami emberi kinézettel, úgyhogy felvettem tiszta ruhát, csak sima feketét mindenből, plusz a bőrdzsekimet. A hajamra nem kellett rávasalni, mert még nagyjából egyenes maradt. Szimplán kihúztam a szememet, és a tükörbe nézve elégedett voltam.  Fogtam a táskámat, bepakoltam a jegyzeteimet, a telómat, fülest, esernyőt, pár dollárt, és a kulcsomat, majd elindultam a Black Flower Caféba. A kapun kilépve láttam, hogy milyen sűrű a köd. Elmosolyodtam. Az ég borús volt, az idő ködös, és eső közeledett. Imádtam ezt az időt, ilyenkor voltam elememben, felszabadultabb  voltam, valahányszor ilyen volt az időjárás. Belépve a 3 saroknyira lévő kávézóba, megcsapott a nyugalom.  Nagy ablakai, falainak sötétbarna színe, és fehér, bélelt székeivel a helynek kitűnő kisugárzása volt, mindig remekül tudtam itt írni. Viszonylag népszerű hely volt a környéken, azonban mindig lehetett üres asztalt találni. Könnyebb ételeket is lehetett itt fogyasztani, olyanokat, amiket általában reggelire eszik az ember. Gondolok itt tojásra, palacsintára, vagy az angol reggeli menüre, amiben van sült bab, 2 sült virsli, tojás, bacon, sült gomba, és kis paradicsom. Nagy bárpultja volt a helynek, ami mögül ömlött a készülő ételek és kávék illata. Az ablakok melletti asztalok voltak a kedvenceim. Mind 2 személyes volt, de általában elfoglaltam az egészet egyedül, és amúgy se szoktam ide járni senkivel. Ez az én helyem. Az asztallapokon mindig ott volt az ét- és itallap, mellettük cukor és méz állt kis tasakokban.

     Készülő reggelik illatától mámorosan lépdeltem a bárpult felé, rendeltem egy kávét és 2 palacsintát reggeli gyanánt, majd amíg kihozták, leültem a kedvenc ablak melletti asztalomhoz, és az utcát néztem. Hamar megvolt a kávé, szóval szinte azonnal a kezemben tartottam, és hagytam, hogy a bögre meleg falától az ujjaim átmelegedjenek.  1 adag cukorral elkevertem, és azon méláztam, hogy milyen kevesen vannak most a kávézóban, meg úgy az utcán is. Jó, vasárnap reggel 8kor általában az emberek alszanak. Most csend van ilyenkor, és ezt szerettem. Hm. Csend. Nyugalom. Kávé. A tegnapi Misfits koncert. Köd. Szemerkélő eső.

      Tökéletes ez a reggel.

      Körbenéztem. 3 asztal volt foglalt, az egyiknél egy idős pár ült, és felszabadultan beszélgettek, akár a tizenévesek. Elmosolyodtam, mert nagyon aranyosnak találtam őket. Eszembe jutott Greg, mikor azt ígérte, egy nap mi is így fogunk ülni egymással szemben. Az emléket kiűzve a fejemből belekortyoltam a kávémba. A kávézó másik végében egy anyuka ült a kislányával, és palacsintát ettek. A kislány nagyon hasonlított az édesanyjára: ugyanaz a mogyoróbarna haj, zöld szem, és az orruk is egyforma volt. Le se tagadhatta volna. A 3. asztalnál egy fiú ült, talpig feketében, és nagyban irt valamit. Először nem ismertem fel, mert háttal ült nekem. Aztán megláttam a dzsekije tetejét, mikor felegyenesedett, hogy pihenjen egy kicsit.

       Prophet.

       Teljesen lefagytam, alig bírtam másfele nézni. Fontolgattam, hogy odamegyek hozzá, de nagyon belemerült annak a befejezésébe, amin dolgozott. Énekes, szóval biztos dalt ír - gondoltam. Én is elővettem a jegyzeteimet és szerkesztgetni kezdtem, mik a kihagyható mondatok, és mit kell megtartanom ahhoz, hogy ne legyen 1000 oldalas könyvem. Arra eszméltem fel, hogy megérkezik a palacsintám; vaníliás pudinggal volt leöntve, és egy eper volt rajtuk dísznek. Épp befejeztem az evést, mikor mocorgást hallottam Andy irányából; felállt a helyéről, és kifele indult. Mellettem is elment volna, hogyha nem látja meg, hogy őt nézem. Visszanézett, és láttam az arcán, hogy felismer.

      - Szia! Miranda ugye? - kérdezte. Tudja a nevem! Nem tudtam, hogy vigyorogjak, vagy piruljak örömömben. Bólintottam. - Leülhetek?

      - Ööö… persze, hogyne…. - mondtam, és elhúztam a dolgaimat, hogy ő is elférjen.

      - Hagyd csak, van elég helyem.

      - Biztos?

      - Igen, biztos.

      - Oké. Hogy vagy? Hogy hogy te itt?

      - A közelben lakom a srácokkal, mostanában kezdtem ide járni.

      - Eddig nem láttalak.

      - Előfordulhat.

      - Mit írtál ott? Mutattam a tollammal az asztala felé.

      - Dalszöveget. - mondta, és ismét megvillantotta azt a káprázatos, ajakpiercinges mosolyát felém. - Úgy látom, téged sem hagy hidegen az írás. - mutatott a lapjaimra.

      - Valóban nem. Ami azt illeti, könyvet írok.

      - Ó, ez nagyszerű! Miről szól? - kérdezte, mire én nagyot nyeltem. Soha senkinek nem beszéltem a könyvem történetéről, elővigyázatosságból. A gondolataim vagy mind kiültek az arcomra, vagy Andy egy gondolatolvasó, mert megjegyezte, hogy úgy látja, mint ha nem szívesen beszélnék a könyvemről. Bólintottam, és inkább a dalairól kérdeztem, hogy miről szólnak.

      - Főleg fiataloknak akarunk üzenni a zenénkkel. - édes. Nem azt mondja, hogy a dalaival, hanem hogy a bandájuk közös zenéjével. - Nos, tudod nagyon sokan élnek elnyomás alatt a társadalmi elvárások által. Bántják őket, meg akarják változtatni a jót, az egyediséget, ami bennük rejlik. A dalok mind azt üzenik nekik, hogy ne érdekelje őket a sok utáló, legyenek önmaguk, és sose adják fel.

     - Hű, hát ez… Fantasztikus. - jegyeztem meg.

     - Mi is élvezzük. Ash hívott már? - mosolyodott el megint, a tegnapra visszaemlékezve.

     - Nem, még… - és hirtelen elkezdett csörögni a telefonom. Tökéletes időzítés.

     - Azt hittem, még alszik a részeg disznó. - mondta.

     - Nem baj, ha felveszem?

     - Dehogy, csak nyugodtan, de hadd halljam én is - nevetett előre Andy. Mellém hajolt, és hozzám hajtotta a fejét. Isteni illata volt, éreztem, ahogy a szívverésem totálisan felgyorsul, próbáltam a légzésemet kontrollálni, hogy ne lássa rajtam az izgatottságot. Felvettem, és beleszóltam.

     - Halló!

     - Halló kedves Miranda! Nem tudom, ki Ön, és mi történt tegnap este, mindenesetre mindenért bocsánatot kérek! - hallatszott a vonal túlsó végén. Andy röhögni kezdett, és Ashley is meghallotta.

     - Várjunk, Andy, mit keresel te Mirandánál?

     - Összefutottunk a kávézóban, és kérdeztem, hívtad e már.

     - Ja jól van. Amúgy lassan vissza kéne jönnöd, mindjárt próba.

     - Oké, majd megyek, és elmondom, mi volt tegnap. Szia!

     - Szia! - és Ashley bontotta a vonalat.

      Belekortyoltam a kihűlt kávémba, amíg Andy összeszedelődzködött.

    - Remélem, még találkozunk. - mondtam neki  búcsúzóul.

    - Előfordulhat. Na helló! - köszönt el, és kiment a kávézóból.

3. rész - A koncert 2/2

      - Sophia! Ez csodálatos! - örvendeztem a kezemben tartott két kitűzőt forgatva az ujjaim közt. Egy - egy Misfits logó, ami alá a ,,Miranda" felirat volt nyomtatva.
      - Most csináltattam őket. Gyakorlatilag még frissek, ropogósak. - nevetett, majd felmutatta az saját darabjait. Ugyanolyanok voltak, csak az övéin a ,,Sophia" felirat díszelgett. Hirtelen már nem is éreztem magam betegnek. Édes volt, már szinte tudta, mi hol van, és nekiállt tésztát főzni, miközben én a sulibeli állapotokról faggattam.
     - Feltűnt bárkinek is, hogy nem vagyok ott?
     - Austinnak. Hozta a cigidet, de nem volt, aki átvegye. Nekem meg persze nem adta oda, mert nem bízik benne, hogy leszállítom neked. Mi ez már? - mesélte, és egy lábast keresett. - Nincs valami kisebbfajta lábasotok valahol?
     - Nem tudok róla. De ha akarod megnézem én is. - Felkeltem, majd együtt kezdtük keresni. Csakhamar rátaláltunk egyre, én visszaültem a helyemre, Sophia pedig vizet tett fel forrni, és lehuppant mellém a kanapéra.

     - Akkor holnap jössz a Misfitsre, ugye? - mondta halkan.

     - Ki nem hagynám. - és elmosolyodtam. Azonban Sophia arca még mindig kicsit komor volt, a ráerőltetett gyenge mosoly ellenére is. Úgy éreztem, valami nagyon nincs rendben.

     - Mi a baj? - kérdeztem.

     - Semmi, semmi. - Próbált mosolyt erőltetni az arcára, de nem sikerült nagyon, inkább grimasz volt, és kicsit ijesztő. - Megnézem a tésztát. - mondta, és felállt. Felálltam én is.

     - Sophia, mondd el, kérlek! Tudod, hogy legjobb barátnők vagyunk. Nekem mindent elmondhatsz!

Belenéztem a gyönyörű szemébe, és azt hittem, azonnal kiolvastam, kiről van szó.

     - Mit csinált? Megfojtom - mondtam, miközben a tenyerembe csaptam az öklömmel. Sophia egy könnycseppet hajtott el az ujjával, az ajka megremegett, majd zokogva a karjaimba borult. A tészta kifutott, de nem érdekelt. Próbáltam kivenni a szavait, de a szeméből hulló zápor elmosta szinte minden hangját a mondandójának. Valahogy elözönlötték a gondolatok, egyre erősebben rázta őt a zokogás. Végigsimítottam a haján, hogy megnyugodjon. Lassan elcsitult, és elzárta a kifutott tésztát. Pont tökéletesre főtt. Kiment megmosni az arcát, aztán leültünk enni. Én megcsináltam a szószt, míg ő összeszedte magát. Miután ettünk, és lenyugodott, elmesélt mindent az elejétől töviről hegyire.
     - ... és most ez van. - zárta a mondandóját.
     - Ez... - hezitáltam, nem tudtam mit mondani. - ... kemény. Először azt hittem Daviddel van baj.
     - Ezért is jöttem ma át, meg hogy odaadjam a kitűzőket.
     - Köszönöm, hogy elmondtad. - felkeltem, oda álltam mellé, és szorosan megöleltem. Most erre volt szüksége. Hogy meghallgassák. Megéreztem egy könnycseppet a karomon, és ránéztem. Csukva volt a szeme, és őszintén mosolygott. Megbocsájtott nekik.
     - Senkinek egy szót se, rendben?
     - Rendben.
     Megnéztünk pár részt a kedvenc műsorából (Simpson család), és egyeztettük a koncertet.

     - Szóval akkor holnap én jövök érted kocsival. Rajtad legyen ám az egyik kitűző! - kacsintott.

     - Rajtam lesz, nyugi! Sőt, a másikat is felteszem.

     - Király. - Már nyúlt az ajtókilincs felé, amikor megfordult, és szorosan megölelt.

     - Köszönöm. - suttogta.

     - Tudod, hogy rám számíthatsz.

A búcsúpuszi  után hazaindult, pont időben, anyuék nem sokkal az elmenetele után érkeztek meg. Vacsi közben a másnapi koncertről beszélgettünk. Evés után bementem a szobámba, az eredeti terv szerint a könyvemen dolgozni, de a gondolataim folyamatosan Sophia körül forogtak.
      Nem minden nap tudja meg az ember lánya, hogy a legjobb barátnőjét örökbe fogadták, ugyebár...
 

     Szombat. Koncert. Misfits. TE. JÓ. ÉG.

     Reggel korán, frissen, és extrémen izgatottan keltem, ugyanis este Misfits koncert! A szemeimet fülemig szaladó vigyorom pattinthatta ki, mielőtt felültem. Anyuék a szokásos menetrend szerint vásárolni voltak, szóval mikor meggyőződtem róla, hogy a szomszédok még mindig vakációznak-e Floridában (leléptek a hét közepén), bekapcsoltam némi zenét kedvcsinálónak az esti műsorhoz. Rendbe raktam az ágyamat, letusoltam, a pizsimet a szennyesbe dobtam, majd felöltöztem. Zöld - fekete hajamhoz nem passzolt a sok árnyalat, mint pl.: a rózsaszín, így olyan cuccom nem is volt. Egy egyszerű, vékony, fekete szoknyát vettem fel zebra csíkos harisnyával, a felsőm pedig természetesen Misfitses. 2 volt, ami kedvenc: a fő-fő kedvencemet estére tartogattam, napközben jó lesz a másik is. Az egyiken a logó olyan, mintha vibrálna, a másik, a fő-fő kedvenc pedig simán a koponya és a zenekar neve. A sminkem és hajam rendbetétele után elégedettem pattogtam le a sisakommal és a kulcsaimmal a nappaliba. Még csak 8 óra volt, és szombat, szóval gondoltam, nem lehet olyan nagy forgalom, igazán megengedhetek magamnak egy kis kikapcsolódást. Félre akartam tenni a gondolataimat, az izgatottságomat, mindent, csak lazítani akartam. Mindig is olyan típus voltam, aki reggel sokkal nyugodtabb volt, és jobban ki tudott kapcsolni kora délelőtt, mint este, mikor ténylegesen ideje lett volna pihenni. Felkaptam a sisakot, becsatoltam, letrappoltam a lépcsőházban a motoromig, felültem rá, és kihajtottam a sztrádára. Legszívesebben zenét hallgattam volna, de hát az veszélyes motorozás közben. Mosolyogva suhantam el a Misfits koncert plakátok mellett, amikre mind átlósan rá volt ragasztva a Sold Out jelzés. Eszembe jutott Sophia; először szomorkásan gondoltam arra, hogy hogyan élte meg az örökbefogadást, de a szám egyből felfele kunkorodott a tudattól, hogy megbocsájtott a szüleinek. Mind az igaziaknak, mind a nevelőknek. Azért ez nagy dolog. Hazaérve, a sisaktól kócos hajamat kivéve mindent tökéletesnek éreztem. Délután anyuéknak segítettem takarítani, és eljött az este 6 óra, amikor is elkezdtem összekészülni. Felvettem a legkedvencebb Misfits pólómat, fekete motoros nacit, bőrdzsekit, és lementem Sophiához.
    Nagyban vigyorogva pattantunk ki a kocsiból az aréna előtt 7 órakor. Páran már álltak ott voltak, de csak az olyan elszántak, mint mi, és legelőre akartak kerülni. A koncertig másfél óra volt hátra, és már 15en vártuk a koncert kezdetéig, és ez a szám 2 percen belül a duplájára nőtt. Mindenkin volt valami Misfitses; póló, vagy sapka, vagy gatya. Barátosnémmel az oldalamon büszkén, izgatottan és várakozással tele lépdeltünk a bejárat felé. Sophia odébbállt telefonálni Daviddel, amikor újabb srácok jöttek.
      Hirtelen mindent lassított felvételben érzékeltem. Egyszerűen lenyűgözött a stílusuk, különösen az egyiküké. Fekete farmermellényén ,,Prophet" felirat díszelgett, fél oldalt lenyírt éjsötét haja a szemébe lógott, így néha hátradobta a haját egy bódítóan dögös mozdulattal. Fekete farmerje kopott volt, bakancsa ápolt ugyan, de erősen használt, igazi pogóbakancs. Tépett Misfitses pólóján volt néhány lyuk, de látszott rajtuk, hogy direkt vágták őket. 4 társa is hasonlóan talpig feketében volt, de számomra ő emelkedett ki a legjobban. Ahogy közelebb értek, rám nézett. 2 méterről is képes voltam elveszni a gyönyörű kék szemeiben, és éreztem, ahogy a szívem heves dobogásba kezd, ahogy ajakpiercinges mosolyával véglegesen elvarázsol. De akkor is. Idő közben rengetegen lettek, és majdnem elveszett a tömegben.
      Valószínűleg leesett az állam, mert mikor Sophia visszaért a telefonálásból, kidülledt szemekkel kérdezte, hogy jól vagyok-e. Óvatosan, hogy más ne lássa, rámutattam a srácra, legjobb barátnőm követte az ujjam irányát, és ledöbbent.
      - Azt....a...mindenit.
      Csak bólogatni tudtam, mert hangos kattanással nyíltak ki a kapuk, és berohantunk. Néhány biztonsági őr megmotozott minket, majd miután megállapították, hogy nem áll szándékunkban lelőni az együttes tagjait, beengedtek minket. A hely totál üres volt, mikor bementünk. Mondjuk, másfél percen belül megtelt. A színpadon néhány emberke állítgatta a fényeket, és a mikrofon állványokat helyezte a helyükre. Ülőhely kevés volt, körben voltak, de oda később se ültek túl sokan. A színpad közelében volt egy bár, hogy akinek inni támadna kedve egy koncert alatt, az se száradjon ki. A hely magas volt, és széles is, szóval a helyhiánytól nem kellett tartanunk, bőven volt hely tombolni. Enyhe parfümillat és sörszag keveredett a félhomályban, csak a színpad volt megvilágítva, meg a bár, piros fénnyel. Rendeltünk 1-1 üveg vizet, meg 2-2 üveg sört, és előre törtünk, a színpadhoz. Beszélgettünk, mikor a szemem sarkából láttam, hogy befut a srác is a haverjaival. Mindnek a kezében volt egy 1 pohár sör, és nagyokat nevettek. Képtelen voltam levenni róla a szememet, a tekintetünk hirtelen megtalálta egymást. Ismét láttam egy elbűvölő mosolyt, ezúttal nekem cimezve, azt hittem, menten elájulok. Egy félénk mosollyal, és apró integetéssel viszonoztam az üdvözlést, aztán visszafordultam Sophiához. Egész eddig más irányba nézett. Folytattuk a beszélgetést, aztán magamon éreztem a srácok tekintetét, és hangulatoldónak ittam egy korty sört.
      Az első akkordok felcsendülésekor mindenki sikoltozni kezdett, még ha csak az előzenekar volt is. Az egyik daluk nagyon tetszett, kár, hogy nem értettem a cimét.
     És akkor meghallottuk a Descending Angel hangjait. A tömeg egy emberként kiáltott üdvözlésképp a Misfitsnek. Sophiával az összefűzött kezeinket lóbáltuk, és a hajunkat ráztuk ugrálva. Izzadtunk, mint a csatalovak, de abban a pillanatban nem érdekelt semmi. Hagytuk, hogy a zene betöltsön mindent, és egy erős burkot vonva körénk, elzárjon a világtól. Nem volt velünk más, csak a banda, a közönség, és a zene. Elfelejtettünk mindent, ami rossz érzést keltett bennünk, nem maradt más, csak a tomboló tűz. Egy pillanatig átfutott az agyamon, mennyi mindenben segit a zene. Az életünket könnyebbé teszi, elhajt a gondolataink közül mindent, ami nem oda való, pár percig elűzi a problémákat. Ezért imádtam úgy a Misfitset és úgy átfogóan a rock, metal zenét. Az effajta dalokat hallva sosem tudtam másra figyelni. Kikapcsoltam. És ezzel mások sem voltak máshogyan. A tömeg egy emberként ugrált a refrénre, és mindenki tombolt. Bakancsok százai taposták a talajt, az együttes pörgése elragadta a közönséget.
     A harmadik dalnál már elfogyott az első üveg söröm, Sophia meg már a második üveg közepénél tartott. Az emberek nagy része már táncolt, és teljesen beleéltük magunkat. Drága barátosném észre sem vette, hogy az utolsó dalok egyikénél elsodortak minket egymástól. Már kivégeztük a söreinket, megbotlottam, és ha nem kapnak el, elesem. De várjunk. Ki kapott el egyáltalán?
     - Ez nem sokon múlt - hallottam egy hangon fentről. Mikor a hang irányába néztem, egy kedves arcot láttam mosolyogni, ismerős volt. Megvan. A srác haverja. - Mi a neved? - orditotta túl a zenét.
     - Miranda. Neked? - válaszoltam.
     - Ashley. - felelte, és megpördült. - Pár barátommal jöttem a koncertre. Hm. Gyere bemutatlak nekik. - azzal karon ragadott, és elhúzott az aréna szélére.
     - Skacok, ő itt Miranda! Az új legjobb barátom már 2 perce, szóval lekophattok. - mondta, és megpaskolta a vállamat.
     - Ashley, talán nem kellett volna az az 5. sör. - viccelődött Ashley egy hosszú hajú haverja. - Meg a dupla whisky.
    - Eh, pofa be CC. - mondta Ash, majd megismertette a középső ujját az előbb megszólaló srácnak, aki csak nevetett, és hátba veregette.
    - Amúgy CC vagyok - nyújtotta a kezét.
    - Miranda.
    - Én meg Jinxx! Ő pedig Jake! - mutatkozott be (ezek szerint) Jinxx, és aztán Jakere mutatott, aki felemelte a kezét, jelezvén, hogy ő az.
    - Azt hiszem illik bemutatkoznom. - hallottam a hátam mögül egy lassú, mély hangot. Megborzongtam, és felnéztem.
     Prophet.
    - Andy Biersack vagyok.
    Lábam a földbe gyökerezett, nem tudtam megszólalni. Még szerencse, hogy általában gyorsan kapcsolok, mert amúgy ciki lett volna, ha nem nyújtom a kezemet 2 másodperccel később.
     - Miranda Brown, örvendek. Itt laktok a környéken?
     - Eeeehem. Egy banda vagyunk. - mondta CC.
     - Király, mi a nevetek?
     - Black Veil Brides - mondták egyszerre, majd pacsiztak. Kivéve Ashley. Elzöldült a feje, és a hasához szoritotta a kezeit.
     - Ember, jól vagy? - kérdezte Andy, Ash hátára téve a kezét, aki erre válaszol lehajolt, és.... Hát, fogalmazzunk úgy, hogy ismét találkozott a már megivott 5 sörével, és dupla whiskeyével.
     - Figyu, srácok - kezdtem. - Azt hiszem, nekem most mennem kell, vár a barátnőm, akivel jöttem. Örülök, hogy találkoztunk. - már indultam volna, mikor Ashley elkapta a kezemet.
    - Várjá, csinilány. Add már meg a telefonszámodat!
    - Öhm, nem is tudom....
    - Nyugi, megadhatod, reggelre azt se fogja tudni, hol volt, nem hogy kivel találkozott. Viszont számits rá, hogy holnap felhiv, és megkérdezi, ki vagy - röhögött Jinxx.
   - Legyen. - vontam meg a vállam, beírtam a számomat Ashley telefonjába, és visszafurakodtam az utolsó dal előtt Sophia mellé. Végig tomboltuk, ami a koncertből maradt. Mikor a számnak vége lett, kimentünk. Még elkaptam Ashley tekintetét kifele menet, és integettem neki, ő pedig visszaintegetett. A kocsinál David várt minket, hogy hazavigyen. Sophia odarohant, és megcsókolta, majd bepattant az anyósülésre, barátja mellé.
     - Na, lányok, milyen volt a koncert? - kérdezte, miután mind beültünk a kocsiba.
     - Nem is tudom. Mira, milyen volt? - nézett rám pajkosan a visszapillantóból.
     - Eszméletlen. - válaszoltam, és hátrahajtottam a fejemet. - Izzadt vagyok, büdös, és fáradt. De ennél jobb koncertem még soha életemben nem volt.
     - Egyetértek.
     - Örülök, ha jól éreztétek magatokat. Hova megyünk, szerelmem? - kérdezte a sofőr.
     - Először eldobjuk Mirandát, aztán pedig hozzád. - kacsintott rá Sophia, és az ajkába harapott. Egy egyenes utalás volt arra, hogy nekik koránt sem ért még véget a nap.
     Kitettek a lakásnál, jó éjszakát kivántam, és felcaplattam a lépcsőházban. Már éjfélre járt az idő, nekem pedig minden energiám elszállt. Bedőltem az ágyamba, de mégsem tudtam elaludni. Az este emléke mosolyt ragasztott az arcomra. Remélem Ashley felhiv holnap, mert olyan nincs, hogy csak igy megszakadjon a kapcsolat köztem és aközött a srác között. Mi is volt a neve? Ja, igen.
    Andy.

3. rész - A koncert 1/2

      3 óra körül aztán csengetett valaki. Furcsálltam a dolgot. Gyanakodni kezdtem. Már próbáltak betörni a lakásba egyszer.
     Megint csengettek. nagyot nyeltem.
     A csengő másodszorra is megszólalt. A kezembe vettem a borsspraymet.
     Aztán a harmadik csengést is meghallottam. A szívem a torkomban dobogott már.
     Valaki kopogott.
     Majd dörömbölt hármat.
     Lassan közeledtem az ajtóhoz, és kinyitottam...

    - Elnézést kisasszony, a durva stilusért, de még rengeteg helyre kell mennem, és nem igazán tudok várni - mondta a pizzafutár.
   - Persze, semmi baj, én kérek elnézést. Mennyi is lesz? - kérdeztem félájultan.
Miután kifizettem a pizzámat, leültem, és elkezdtem nevetni, hogy berosáltam egy bunkó pizzafutártól. Ahelyett hogy bérgyilkos kajaszállítókról gyártok összeesküvés-elméleteket, gondolkodhatnék azon is, hogyan hozom magam rendbe a Misfits koncertre. Gondolkodtam, és rájöttem, hogy úgy, ha jól kifekszem. Már épp bebújtam orrig a paplanom alá, mikor megcsörrent a telefon.
    - Halló! - szóltam bele.
    - Aztarohadt, de bazi rossz a hangod! - szólt bele Sophia.
    - Én is szeretlek. Na, mi gáz?
    - Mi gáz? MI GÁZ? Basszus, ha ilyen szarul vagy, nem jöhetsz Misfitsre!
    - Épp ezért próbálom kifeküdni.
    - Átmenjek?
    - Nem, nem kell. Most jobb is ha nyugi van.
    - Jóvan, gyógyulj. Aztán szombatra jobban legyél nekem!
    - Igyekszem, szia!
    Bosszúsan dobtam el a telefont a kanapé másik végébe. Egyik nagy álmom válna valóra, ha elmehetnék arra a koncertre. Ki kell feküdnöm.
     Ilyen gondolatok közt nyomott el az álom.
     Valamikor este keltem fel ismét, anyuék szobájából halk beszéd hallatszott, és a benti TV fényei megvilágították a folyosót az enyhén nyitott ajtórésen át. Átsuhantam a szobájuk előtt, pont nem vettek észre, nagyon belefeledkeztek a sorozatukba. Valamiért azt gondoltam, annyira fáradt vagyok, hogy nem megyek vissza a szobámba, elalszom itt a kanapén, mert hogy milyen jó ötlet. Amikor fáradt az ember, olyan, mintha részeg lenne.

     Hajnalban ébredhettem fel, ugyanis a szobámban voltam, a cuccaim az asztalomon, viszont minden korom sötét volt. A telefonomat kerestem az éjjeliszekrényemen, de aztán hamar leesett, hogy vagy az asztalomon, vagy a kanapén pihen éppen, és mivel lusta voltam felkelni, hogy ellenőrizzem, inkább vissza aludtam.

     Másnap egészen máshogy ébredtem. A lázam is lement 37.5°C - ra, és bár még ez sem volt az igazi király életérzés, de jobb volt, mint tegnap. Főztem egy bögre kávét, és néztem a reggeli napsütést az erkélyablakon át. Mindig is szerettem ezt a lakást. Világos színű falak, amerikai konyha, letisztult berendezés, akárcsak egy IKEA katalógusban. Jót mosolyogtam ezen a hasonlaton. Épp kivettem volna a tejet, mikor megláttam egy üzenetet mágnessel a hűtőre rögzítve. Az Anyu kézírásával írt kis cetlin a szüleim arról tájékoztattak, hogy nincs itthon kaja, de hagytak nekem pár dollárt, rendelhetek valamit.
     Az ebédem megrendelése után (fish and chips, nyamm) leültem a TV elé, bekapcsoltam, és a laptopomon bepötyögtem pár emailt, elolvastam a legújabb cikkeket a kedvenc oldalaimon. Csengettek, gondoltam, megjött a kaja, és kinyitottam az ajtót.
     - Sziaaaaa! - ugrott a nyakamba Sophia.
     - Szevasz - öleltem meg.
     - Na, már nem is vagy olyan ramaty állapotban, mint tegnap.
     - Köszönöm? - nem tudtam, hogy bóknak vegyem, vagy kisebb sértésnek, mindenesetre elmosolyodtam, mert tudtam, hogy tőle ez csak bók lehet.
     - Nézd, mit hoztam - nyújtotta felém az egészen eddig a kezében szorongatott barna papírzacskót. Izgatottan nyitottam ki, ugyanis ennél a leányzónál sosem lehet tudni, mit rejteget éppen. Pontosan ezért nem volt sohasem unalmas. Mikor megpillantottam a zacsi tartalmát, a csomagolás a padlóra hullott halk, tompa földet éréssel...

(bocsánat, hogy ilyen rövid, de mostanra igértem részt, és amúgy is mostanra terveztem beirni a srácokat, szóval legyetek résen, nemsokára felkerül a második fele is a 3. résznek, ahova becsatlakoznak kedvenc bandatagjaink is c:)

2. rész

     Szinte fizikailag fájt meghallanom az ébresztőmet hétfő reggel. A szememet se nyitottam ki, már tudtam, merre kell koppintanom a képernyőre ahhoz, hogy elhallgasson. Habár közel sem volt fülsértő a dallam, sőt, egyenesen kellemes, akkor sem esett jól a tökéletes csend után. Éjszaka nem aludtam túl sokat, így fáradtan ültem fel az ágyon. A pizsamám egy bugyiból és egy trikóból állt, nem szeretem a hagyományos hálóingeket, vagy nadrágos pizsiket. Megnyújtóztam, és ittam egy kortyot az éjjeliszekrényemen tanyázó pohárból. Szinte már megszokás, hogy minden este elmosom azt a poharat, friss vizet teszek bele, és elhelyezem a szobámban, mert tudom magamról hogy reggelenként bitang szomjas vagyok. Úgy gondoltam, felfrissítem magam egy kis zenével, igy hát benyomtam a kedvenc számomat az Escape The Fate-től, a One For The Money -t.
     Szeretem azt a reggeli állapotot, amikor félálomban van az ember. Akkor még nem foglalkozik az aznapi teendőivel, csak nyugisan keltegeti az agyát. Ilyenkor a reggeli kávém előtt annyi mindenen gondolkozhatok, ami nem teher számomra; a történeteim, a koncert szombaton, mind mind olyan témák, amikre mosolyogva gondolok, anélkül, hogy bármi más gondolat bezavarna. Erre való ez a reggeli félálom.
     A laptopom már a következő dalt játszotta, mikor feltápászkodtam, és beálltam a tükör elé, megnézni magamat. Nos, igen. Zöld és fekete hajam kócosan kunkorodott itt-ott a fejemen, smink nélkül pedig - szerintem - úgy festettem, mint egy ork, és az arcomon volt néhány mitesszer. Átlag ember nem mondaná durvának, de nekem igenis az volt, szóval nekiálltam vasalni a tincseimet, és emberi formát ölteni a sminkem által. Mikor ezzel megvoltam, felnyitottam a ruhásszekrényemet, és kikapkodtam belőle egy fekete hosszú ujjút, amin mintaként egy fehér koponya kapott helyet, és az ujjai fekete-fehér csíkosan pompáztak. A szokásos szoknyámat viseltem, ami alá egy fekete macskanadrág került. Gyorsan belekapkodtam minden mappát és jegyzetet a farmer színű hátizsákomba, kikapcsoltam a zenét, felkaptam a motorom kulcsait, és elmentem suliba. Forgalmas volt a város, bár, Los Angelesben mindig pörög az élet. Ezért is szerettem itt lakni. Szerettem a pörgést, a zajokat, a fényeket, mindent, ami itt volt. Mivel korán volt még, volt időm betérni egy élelmiszer boltba, és venni pár szendvicset, meg jeges kávét.
     Nagyon furán éreztem magam. Minden képes volt elvonni a figyelmemet, mert bármilyen tárgyról, vagy emberről eszembe jutott valami. Én tényleg megpróbáltam figyelni, esküszöm. De a Misfits koncert és a történeteimhez kapcsolódó ötletek, amik valamire ránézve, csak úgy, maguktól jutottak eszembe, nem hagytak nyugodni, teljesen átvette az ihlet az agyam feletti irányítást. Nem is bírtam magammal; szinte minden órán előkaptam egy újabb lapot, és teleírtam ötletekkel. Izgatott voltam, és kivert a víz, olyan gyorsan írtam, nehogy elfelejtsek valamit, mielőtt papírra vetném. A harmadik előadáson, ahova beültem aznap, mellém telepedett Sophia, nagy vigyorral az arcán. Eszembe jutott a hétvége: a bakancsom megvétele után (ami azóta is csillog villog, alleluja) elmentünk moziba, aztán egy kocsmába. Nem történt túl sok minden, ittunk pár sört, biliárdoztunk, éjfélkor már haza is mentünk. Másnap ment Davidhez, én pedig otthon punnyadtam, segítettem anyáéknak takarítani, illetve a posztereim rögzítését ellenőriztem.
     - Szia! - súgta oda.
     - Szervusz!
     - Misfits, te szent isten! 4 nap!
     Figyeltünk valamennyire mindketten, hogy mit mond Dr. Connor, de nem voltunk 100%ig ott az órán. A gondolataim a sztorim körül jártak, Sophiáé pedig nem tudom, hogy pontosan min, de elfelhősödött szemén láttam, hogy csak a teste van jelen.
     A nap végén valahogy nem volt sok kedvem beszélgetni senkivel. Pedig jófej emberkék jártak a suliba, bírtam is párat. Ott volt például Justin, a fehér raszta. Zöld szeme van és barna raszta tincsei, valamint szemüveg kell neki, ha olvas. Általában bő, földszínű ruhában jár, és mindig érezni lehet a cigiszagot felőle, amit ugyan próbál fedezni a szakadt, sötétzöld hátizsákjában tartott olcsó, kínai férfidezodorral, de így elég különös aromája van a kettőnek. Mindenesetre én szeretem az illatát, laza és kedves is, kellemes társaság, ha könyvekről akarok valakivel beszélgetni. Annabelle is nagyon szimpatikus volt kezdettől. Ő kőkemény punk volt, a haja sötét rózsaszín, szegecses nyakörv nélkül nem láttam soha, fekete bőrdzseki, régi, kopott bakancs, és kitűzőkkel teli táska. Az emberek általában megbámulták, de őt nem zavarja: mindig is büszkén hirdette az egyediség és a stílus fontosságát, nem csak a külsejével, szóban is. Nagyon kemény lány, és az érvelése is legyőzhetetlen. Nem szereti a nevét, ezért mindenki Vadócnak, vagy Roxienak hívja. És végül, de nem utolsósorban Austin. Egy átlagos srác, aki a divatot követi, de el lehetett vele hülyéskedni. És nem mellékesen tőle veszünk cigit, mert olcsóbban adja, mint amennyiért a boltokban kapható. Elmondása szerint még így is pluszban jön ki, azt viszont sosem mondta el, hogy hogyan. Mindegy, nekünk nem az a lényeg. Justin, Annabelle és Sophia azok, akikkel szoktam beszélgetni a suliban, de ma nem volt nagyon kedvem, és Sophián kívül ők sem nagyon kerestek, elvoltak másokkal, amit egyáltalán nem vettem zokon, sőt, örültem is neki. Túléltem az órákat, aztán hazamentem írni.
     A könyvemnek befejeztem a 4. fejezetét, és pluszban megírtam az 5. felét csak abból, amit ma összeírtam. Ha minden nap ilyenek jutnának eszembe, akkor nagyon hamar meglennék vele.
     A keddem már jobb volt, jobban megnyíltam mindenki felé. 4-en ebédeltünk, Justin elmesélte, hogy az új barátnője mennyire olyan, mint ő, és hogy milyen szerencsésnek érzi magát vele. Austin is hozzánk csapódott suli után egy kicsit, ez ritka dolog, mert általában egyedül van. Annabelle épp arról áradozott, milyen király az a banda, amit talált, mikor félbeszakította a társalgást egy másodéves srác, aki jött hozzá jött valami időpontot egyeztetni. Egyikőnk sem értette, mit akar a gyerek, de aztán drágalátos barátosnénk elmagyarázta, hogy a fogorvos anyja egyik páciense ez az illető volt, és mostanában valamiért azt hiszi, hogy rajta keresztül lehet időpontot kérni. Szerdán minden rendben ment, főleg, hogy több tanár továbbképzésen volt, és alig volt helyettesités, szóval több szabadidőm volt az illusztrációk elkészítésére a könyvemhez. Épp a folyosón álltam, amikor Sophia odajött, és megkért, hogy suli után nézzek át hozzá, mert nem tudja, mit vegyen fel a Misfits koncertre. Természetesen felajánlottam a segítségemet. Így is lett: bepattant a kocsijába, én pedig a motorommal követtem.
     Sophiának gyönyörű cuccai voltak, és a szobája is tetszett. Szürke falak, itt-ott tétova poszterek, fényképek, asztal, tv. Nem tudta az egész falát beposzterezni, ahogyan én, mert sokkal nagyobb volt a szoba a sajátomnál. A legjobb pólói egy kupacban voltak, és azt nézegette. Ruhatéren valahogy mindig megtalálta a legszebb darabokat. Volt egy ilyen képessége.
     - Mit gondolsz erről? - mutatott maga elé egy felsőt, amire egy rózsa volt rányomva. Szépnek szép volt, de ilyenkor bandás pólót szokás felvenni, főleg, ha van is otthon.
     - Mi van a Misfitses pólóiddal?
     - Mind mosásban.
     - Akkor nézzük meg őket, onnan kiválasztjuk, ami kell, és ma este kimosod.
      Pár pillanatig meredten bámult rám, aztán leesett neki.
     - Mekkor gyökér vagyok! Ez nem jutott eszembe... Istenem. - majd elkezdtünk röhögni, azon, hogy nem jött rá erre magától. Átszaladt a fürdőszobába, kihalászta a kedvenc Misfitses pólóját, és letette az ágyára.
     - Oké, a póló megvan. Most jön a gatya. - mondta, azzal elém tett egy nagy adag cicanadrágot. Mindenféle volt, de egy dolog mindben közös: fekete alap. Innen már a minták terén a határ a csillagos ég volt. Volt virágos, volt sima, volt csikos, volt kockás, és volt....
     - Szerintem ez tökéletes lesz! - javasoltam, és kiszedtem a kupacból egy koponyás cicanadrágot.
     - Igen, ezaz, végre megvan! Ezt kerestem! - mondta, és kivette a kezemből.
     - Azért ha előre megmondod, mit keresünk, lehet, hamarabb megtaláltuk volna - és kinyújtottam rá a nyelvemet.
     Már kezdett kicsit sötétedni, mikor hazaindultam. Most kezd csak beindulni az élet a belvárosban, ilyenkor. Mindenki felsorakozik a kaszinók előtt, vagy épp a kivénhedt férfiak vadásznak könnyűvérű lányok után, vagy épp randira indulnak a párocskák. Hm. Párocskák.
     Eszembe jutott a régi párkapcsolatom. Kb. fél éve szakítottunk a legutóbbi barátommal, Greggel, és azóta sem pasiztam. Sophia olykor nyaggat vele, hogy nem ártana nekem is szerezni valakit magam mellé, de mindig elvetettem az ötletet. Úgy gondoltam, elvenné a gondolataimat az írástól. Greg egyrészt azért nem bírta velem, mert szerinte túl sokat dolgoztam a köteten, másrészt meg meg is csalt, mert nem tudtam kellő időt szentelni rá. Megértettem, igaza volt. Ő azóta is boldogan él a nőivel, én pedig a könyvemen dolgozom. Így mindenkinek jobb, főleg nekem. A szakításunk után ihletett tudtam meríteni a könyvhöz, és azóta is néha ennek az emléknek a hatására szoktak jó ötleteim támadni. A lámpa időközben zöldre váltott, én pedig meg sem álltam innentől hazáig.
      Aznap este fura érzéssel aludtam el. Vacsora után nem voltam túl jól, úgyhogy korán lefeküdtem aludni. Azt hittem, kisebb gyomorrontás, vagy valami, de nem
      Ugyanis elérkezett a csütörtök, és totál kiütve, betegen ébredtem. Nem akartam hinni a szememnek, mikor a lázmérő arról tájékoztatott, hogy nekem bizony 38.1°C - os lázam van. Mondjuk, ki is voltam rendesen: folyamatos rosszullét övezte minden pillanatomat. Anyuék elmentek dolgozni, én addig a nappaliban punnyadtam 5 liter langyos teával, amit Anya lefőzött nekem aznapra. Néztem a TV-t, és fel akartam ugyan fogni, mi történik, de képtelen voltam, mert a borzasztó közérzet elvette az eszemet, és konkrétan a halálomon voltam, azt hittem. Anya néha rám csörgött, hogy hogy vagyok, de semmi újat nem tudtam neki mondani. A napi sportolásom is csak annyiból állt, hogy felálltam, elmentem a jegyzeteimért és a laptopomért, hogy begépeljek mindent, majd visszatelepedtem a helyemre. Miután végeztem a gépeléssel, bekapcsoltam egy véletlenszerű csatornán a tévét, és azt néztem.
     3 óra körül aztán csengetett valaki. Furcsálltam a dolgot: Sophia még csak kb. most ér véget, és idejönni plusz fél óra kocsival. Anyuék nem érhettek haza, mert 4-ig dolgoznak, aztán épp csak azért ugranak haza, hogy összekészüljenek a színházba, ahova ma mennek. Justin és Annabelle sem lehetett, mert ők még később végeznek, mint Sophia. Gyanakodni kezdtem. Már próbáltak betörni a lakásba. ,,Most nem kockáztathatok" - gondoltam, mikor megint csengettek. A kezembe vettem a borspraymet.
     A csengő másodszorra is megszólalt.
     A szivem a torkomban dobogott, ahogy a kulcsért nyúltam.
     Aztán a harmadik csengőt is meghallottam.
     Valaki kopogott.
     Majd dörömbölt hármat.
     Lassan közeledtem az ajtóhoz, és kinyitottam..

1. rész - Bevezető

     - ,,KEEP LIVING LOUD AND PROUD, THEY NEVER CAN HOLD YOU DOWN!" - üvöltöttem túl a döbbenetesen sok decibellel szóló zenét ,a kezemben mikrofonként funkcionáló fésűvel. Ilyenkor, szombat reggel, mikor anyámék intézik a jövő hétre való bevásárlást, előjön a lázadó tini énem, és a készülődés közben mindig valami pörgős számot bömböltetek, a szomszédok legnagyobb ,,örömére". Épp vége volt a számnak, és én ledőltem az ágyamra, a laptopomhoz, hogy új pörgésfokozót kezdjek lejátszani a géphez csatlakoztatott kicsi erősítőkből. Lenyomtam a lejátszás gombot, és elkezdtem tombolni rá. Nagy szerencsémre épp a telefonomra néztem, ha nem lett volna a látókörömben, nem láttam volna, hogy hivnak. Letekertem a zenét, és fogadtam a hivást.
     - MISFIIIIIIIITS! - üvöltötte egy lány a telefonba. Hamar rájöttem, ki az: Sophia, a legjobb barátnőm.
     - MISFIIIIIIIITS! - válaszoltam. Kedvenc együttesünk jövő szombaton a városba jön, és miután egy haverom és a barátnője nem tudnak menni, az utolsó pillanatban sikerült jegyet venni a sold out műsorra.
     - Te jó ég! El sem hiszem, már csak 6 nap! - mondta izgatottan. Na igen, drága barátosném világ életében képes volt maximálisan felpörögni a legkisebb jó hírre is, hát még, mikor megtudta, hogy megszereztem a jegyeket.
     - Ott lesznek élőben ,előttünk! Istenkém, alig várom! - 19 évesen még mindig képes az ember lánya úgy vinnyogni egy banda miatt, mint egy éhes kismacska, ha kaját lát.
     - Én is! Ajjj, most jövök rá, hogy minden Misfitses pólóm mosásban.
     - Nyugi, ki lesz mosva addigra. Viszont a bakancsomnak, ami 3 éve megvan, kezd lejönni a talpa. Igazán vennem kéne már egy Martenst. Rohadt drága, de rohadt sokáig birja.
     - Hé, nézzünk be délután a Bowel Treadlebe. Biztos lesz valami fasza csuka.
     - Rendben, akkor megvan a délutáni programom. 3 körül jó lesz?
     - Aham, ott leszek. Na de most megyek, 11 óra, és még fel kéne öltöznöm, ráadásul a lakás olyan mint egy atomtámadás. Jó volt a tegnapi buli, de ki is kéne takaritanom.
      Ja igen. A saját lakás, amit Sophia a szüleitől kapott. Mindig is irigyeltem érte. A tegnapi bulin meg azért nem voltam, mert megszállt az ihlet, és úgy éreztem, le kell irnom. Nem csoda, hogy reggel az asztalomra dőlve ébredtem.
     - Nekem a szobám a legérdekesebb. És nekem se ártana tiszta ruhát felvennem. Na, akkor majd délután találkozunk! Szia!
     - Szevasz csaje, vigyázz magadra! . rakta le. Szinte hallottam a vigyort az arcán.
     Sophia egyébként nagyon megértő. Tudja, mennyire fontosak nekem a történeteim, ezért nem panaszkodott, mikor kihagytam a bulit. Amúgy sem volt sok kedvem hozzá, főleg, hogy volt ötletem, hetek után, végre valahára, a készülő könyvemhez. A szobámban körülnézve feltekertem a zenét, és megállapítottam, hogy csodás, ez így tarthatatlan. A falakkal sosem volt bajom, az égszinkék falfestést szinte mindenhol poszterek, fotók, és dalszövegek takarták, csupán a plafon maradt érintetlen, szóval ennyi erővel a fal fekete is lehetett volna. Az ágyammal szemben volt az ajtóm, tőlem jobbra volt az éjjeliszekrényem, és a külön kicsi fürdőszobám ajtaja. Balra az iróasztalom, és a ruhásszekrényem. Az asztallapon történet foszlányok hevertek szanaszét, a székemen egy jó nagy ruhakupac csücsült, a padlón is oda nem illő tárgyak voltak elszórva. Nekiláttam a pakolásnak. Mikor kész voltam, letusoltam, tiszta ruhát húztam, megigazítottam pár képet a falon, és felhúztam a kedvenc ágyneműmet.
     Ételszagot éreztem. Letekertem a zenét, és kimentem a konyhába, ahol már majdnem kész volt az ebéd. Ezek szerint időközben megjöttek a vásárlásból. Hupsz.
     - Szia Anyu! - köszöntem, és megöleltem hátulról.
     - JAJ! Miranda szivecském, ne ijesztgess. Hogy aludtál, kincsem? Mikor keltél? Éhes vagy? Mindjárt kész a kaja. PETER!
     Szerettem anyukámat. Mindig olyan kedves volt velem, megértett, és szeretett, úgy, ahogy nem minden Anya teszi. Igaz, Anya csak egy van. És ő az enyém. Hálát adok az égnek, amiért ő az édesanyám. Mindig szoros kapcsolatunk volt, vele bármit meg tudtam beszélni, mindig és mindenkor, de tényleg. Apukám lassan cammogott ki a dolgozószobájából. Kisebb koromban fittebb volt, mára már szép pocakot eresztett. Mindkét szülőmnek barna haja volt, és barna szeme. Apukámnak rövid és kopaszodó, anyukámnak vállig érő hajkoronája volt, bár már pár őszhajszál mindkettejüknél befigyelt. Én korán érkeztem az életükbe; apum 50, anyum 46 éves. Ebéd után cipőt húztam és elindultam a Bowel Treadlebe busszal. Sophia mindig kocsival jön ilyenkor, és úgy megyünk valahova, szóval nem akartam a motorommal menni,
    Szinte hajszál pontosan 3 óra volt, mikor megláttam Sophia lila Volkswagenjét . Mosollyal az arcán, totálisan felpörögve pattant ki, és megölelt. Mindig is szép lány volt: karcsú derék, hosszú, szőkésbarna haj, zöld szemek, telt száj és vadóc öltözködés. Nem merész, vadóc. Szegecses bőrdzseki, fekete farmer, magas talpú bakancs. Nem csoda, hogy mindig utánafordulnak az utcán, mesés személyiség volt. Azonban sosem csalná meg a baráját, Davidet, akivel már lassan 5 éve együtt van. Pontosan annyira odavannak egymásért mint az elején.
     A bolt kis csengője megszólalt, mikor beléptünk. A kis, szürke falú üzlet a halkan szóló Motörhead dalokkal, a maga speciális illatával (cigifüst és új cipők) maga volt a tökély, szerettem itt lenni.
     - Jónapot! Miranda ugye? - kérdezte Lucas, az eladó. Évek óta nála veszem a bakancsaimat, és hozzá viszem javitásra is.
     - Igen, én, hali Lucas. A helyzet, hogy a mostani csukám talpa totál tropára, már majdnem lejött, sürgősen kéne egy másik, szombaton Misfits koncert.
     - Igeeen, igen tudom. Egy pillanat. - azzal lehajolt, és elkezdett kutakodni az alsó polcokon.
     - Figyi, én kimegyek, elszivok egy cigit. - mondta halkan Sophia. - Kint megvárlak.
     Bólintottam, és lestem, mit csinál Lucas. Nem is olyan soká megtalálta amit keresett, és letette elém.
     - Nézd meg ezt a szépséget. - paskolta meg a poros dobozt.
    Felnyitottam, és tudtam, hogy ez a tökéletes bakancs. Magas talp, gyönyörű fekete szin, neonzöld cipőfűzők, és Misfits logók mindenütt!
     - Jesszus, Lucas, ezt a cipőt nekem teremtették!! Elviszem, még szép hogy!
     Nagy vigyorral a képemen léptem ki az üzletből, kezemben reklámszatyorral, abban pedig a doboz, ami a világ legszebb bakancsait rejtette.
     - Ez gyors volt! Na mutasd, milyen! - mondta Sophia a falnak dőlve, és beleszivott vékony Marlborojába. Leültem a lépcsőre, és kiszedtem a gyönyörűségeket.
     - Azta! De kemény! - áradozott, és szemügyre vette a lábbelimet.
     - Szerintem is. És pont tökéletes. - mondtam, miután felvettem, és felálltam. A régi cipőimet betettem a dobozba, és bedobtam Sophia csomagtartójába.
     - Szerintem - fújta ki a füstöt - ezt a csodálatos bakancsot be kell járatni.
     - Egyetértek.
     Azzal beültünk a kocsiba, és elhajtottunk a bolt elől.