3. rész - A koncert 2/2

      - Sophia! Ez csodálatos! - örvendeztem a kezemben tartott két kitűzőt forgatva az ujjaim közt. Egy - egy Misfits logó, ami alá a ,,Miranda" felirat volt nyomtatva.
      - Most csináltattam őket. Gyakorlatilag még frissek, ropogósak. - nevetett, majd felmutatta az saját darabjait. Ugyanolyanok voltak, csak az övéin a ,,Sophia" felirat díszelgett. Hirtelen már nem is éreztem magam betegnek. Édes volt, már szinte tudta, mi hol van, és nekiállt tésztát főzni, miközben én a sulibeli állapotokról faggattam.
     - Feltűnt bárkinek is, hogy nem vagyok ott?
     - Austinnak. Hozta a cigidet, de nem volt, aki átvegye. Nekem meg persze nem adta oda, mert nem bízik benne, hogy leszállítom neked. Mi ez már? - mesélte, és egy lábast keresett. - Nincs valami kisebbfajta lábasotok valahol?
     - Nem tudok róla. De ha akarod megnézem én is. - Felkeltem, majd együtt kezdtük keresni. Csakhamar rátaláltunk egyre, én visszaültem a helyemre, Sophia pedig vizet tett fel forrni, és lehuppant mellém a kanapéra.

     - Akkor holnap jössz a Misfitsre, ugye? - mondta halkan.

     - Ki nem hagynám. - és elmosolyodtam. Azonban Sophia arca még mindig kicsit komor volt, a ráerőltetett gyenge mosoly ellenére is. Úgy éreztem, valami nagyon nincs rendben.

     - Mi a baj? - kérdeztem.

     - Semmi, semmi. - Próbált mosolyt erőltetni az arcára, de nem sikerült nagyon, inkább grimasz volt, és kicsit ijesztő. - Megnézem a tésztát. - mondta, és felállt. Felálltam én is.

     - Sophia, mondd el, kérlek! Tudod, hogy legjobb barátnők vagyunk. Nekem mindent elmondhatsz!

Belenéztem a gyönyörű szemébe, és azt hittem, azonnal kiolvastam, kiről van szó.

     - Mit csinált? Megfojtom - mondtam, miközben a tenyerembe csaptam az öklömmel. Sophia egy könnycseppet hajtott el az ujjával, az ajka megremegett, majd zokogva a karjaimba borult. A tészta kifutott, de nem érdekelt. Próbáltam kivenni a szavait, de a szeméből hulló zápor elmosta szinte minden hangját a mondandójának. Valahogy elözönlötték a gondolatok, egyre erősebben rázta őt a zokogás. Végigsimítottam a haján, hogy megnyugodjon. Lassan elcsitult, és elzárta a kifutott tésztát. Pont tökéletesre főtt. Kiment megmosni az arcát, aztán leültünk enni. Én megcsináltam a szószt, míg ő összeszedte magát. Miután ettünk, és lenyugodott, elmesélt mindent az elejétől töviről hegyire.
     - ... és most ez van. - zárta a mondandóját.
     - Ez... - hezitáltam, nem tudtam mit mondani. - ... kemény. Először azt hittem Daviddel van baj.
     - Ezért is jöttem ma át, meg hogy odaadjam a kitűzőket.
     - Köszönöm, hogy elmondtad. - felkeltem, oda álltam mellé, és szorosan megöleltem. Most erre volt szüksége. Hogy meghallgassák. Megéreztem egy könnycseppet a karomon, és ránéztem. Csukva volt a szeme, és őszintén mosolygott. Megbocsájtott nekik.
     - Senkinek egy szót se, rendben?
     - Rendben.
     Megnéztünk pár részt a kedvenc műsorából (Simpson család), és egyeztettük a koncertet.

     - Szóval akkor holnap én jövök érted kocsival. Rajtad legyen ám az egyik kitűző! - kacsintott.

     - Rajtam lesz, nyugi! Sőt, a másikat is felteszem.

     - Király. - Már nyúlt az ajtókilincs felé, amikor megfordult, és szorosan megölelt.

     - Köszönöm. - suttogta.

     - Tudod, hogy rám számíthatsz.

A búcsúpuszi  után hazaindult, pont időben, anyuék nem sokkal az elmenetele után érkeztek meg. Vacsi közben a másnapi koncertről beszélgettünk. Evés után bementem a szobámba, az eredeti terv szerint a könyvemen dolgozni, de a gondolataim folyamatosan Sophia körül forogtak.
      Nem minden nap tudja meg az ember lánya, hogy a legjobb barátnőjét örökbe fogadták, ugyebár...
 

     Szombat. Koncert. Misfits. TE. JÓ. ÉG.

     Reggel korán, frissen, és extrémen izgatottan keltem, ugyanis este Misfits koncert! A szemeimet fülemig szaladó vigyorom pattinthatta ki, mielőtt felültem. Anyuék a szokásos menetrend szerint vásárolni voltak, szóval mikor meggyőződtem róla, hogy a szomszédok még mindig vakációznak-e Floridában (leléptek a hét közepén), bekapcsoltam némi zenét kedvcsinálónak az esti műsorhoz. Rendbe raktam az ágyamat, letusoltam, a pizsimet a szennyesbe dobtam, majd felöltöztem. Zöld - fekete hajamhoz nem passzolt a sok árnyalat, mint pl.: a rózsaszín, így olyan cuccom nem is volt. Egy egyszerű, vékony, fekete szoknyát vettem fel zebra csíkos harisnyával, a felsőm pedig természetesen Misfitses. 2 volt, ami kedvenc: a fő-fő kedvencemet estére tartogattam, napközben jó lesz a másik is. Az egyiken a logó olyan, mintha vibrálna, a másik, a fő-fő kedvenc pedig simán a koponya és a zenekar neve. A sminkem és hajam rendbetétele után elégedettem pattogtam le a sisakommal és a kulcsaimmal a nappaliba. Még csak 8 óra volt, és szombat, szóval gondoltam, nem lehet olyan nagy forgalom, igazán megengedhetek magamnak egy kis kikapcsolódást. Félre akartam tenni a gondolataimat, az izgatottságomat, mindent, csak lazítani akartam. Mindig is olyan típus voltam, aki reggel sokkal nyugodtabb volt, és jobban ki tudott kapcsolni kora délelőtt, mint este, mikor ténylegesen ideje lett volna pihenni. Felkaptam a sisakot, becsatoltam, letrappoltam a lépcsőházban a motoromig, felültem rá, és kihajtottam a sztrádára. Legszívesebben zenét hallgattam volna, de hát az veszélyes motorozás közben. Mosolyogva suhantam el a Misfits koncert plakátok mellett, amikre mind átlósan rá volt ragasztva a Sold Out jelzés. Eszembe jutott Sophia; először szomorkásan gondoltam arra, hogy hogyan élte meg az örökbefogadást, de a szám egyből felfele kunkorodott a tudattól, hogy megbocsájtott a szüleinek. Mind az igaziaknak, mind a nevelőknek. Azért ez nagy dolog. Hazaérve, a sisaktól kócos hajamat kivéve mindent tökéletesnek éreztem. Délután anyuéknak segítettem takarítani, és eljött az este 6 óra, amikor is elkezdtem összekészülni. Felvettem a legkedvencebb Misfits pólómat, fekete motoros nacit, bőrdzsekit, és lementem Sophiához.
    Nagyban vigyorogva pattantunk ki a kocsiból az aréna előtt 7 órakor. Páran már álltak ott voltak, de csak az olyan elszántak, mint mi, és legelőre akartak kerülni. A koncertig másfél óra volt hátra, és már 15en vártuk a koncert kezdetéig, és ez a szám 2 percen belül a duplájára nőtt. Mindenkin volt valami Misfitses; póló, vagy sapka, vagy gatya. Barátosnémmel az oldalamon büszkén, izgatottan és várakozással tele lépdeltünk a bejárat felé. Sophia odébbállt telefonálni Daviddel, amikor újabb srácok jöttek.
      Hirtelen mindent lassított felvételben érzékeltem. Egyszerűen lenyűgözött a stílusuk, különösen az egyiküké. Fekete farmermellényén ,,Prophet" felirat díszelgett, fél oldalt lenyírt éjsötét haja a szemébe lógott, így néha hátradobta a haját egy bódítóan dögös mozdulattal. Fekete farmerje kopott volt, bakancsa ápolt ugyan, de erősen használt, igazi pogóbakancs. Tépett Misfitses pólóján volt néhány lyuk, de látszott rajtuk, hogy direkt vágták őket. 4 társa is hasonlóan talpig feketében volt, de számomra ő emelkedett ki a legjobban. Ahogy közelebb értek, rám nézett. 2 méterről is képes voltam elveszni a gyönyörű kék szemeiben, és éreztem, ahogy a szívem heves dobogásba kezd, ahogy ajakpiercinges mosolyával véglegesen elvarázsol. De akkor is. Idő közben rengetegen lettek, és majdnem elveszett a tömegben.
      Valószínűleg leesett az állam, mert mikor Sophia visszaért a telefonálásból, kidülledt szemekkel kérdezte, hogy jól vagyok-e. Óvatosan, hogy más ne lássa, rámutattam a srácra, legjobb barátnőm követte az ujjam irányát, és ledöbbent.
      - Azt....a...mindenit.
      Csak bólogatni tudtam, mert hangos kattanással nyíltak ki a kapuk, és berohantunk. Néhány biztonsági őr megmotozott minket, majd miután megállapították, hogy nem áll szándékunkban lelőni az együttes tagjait, beengedtek minket. A hely totál üres volt, mikor bementünk. Mondjuk, másfél percen belül megtelt. A színpadon néhány emberke állítgatta a fényeket, és a mikrofon állványokat helyezte a helyükre. Ülőhely kevés volt, körben voltak, de oda később se ültek túl sokan. A színpad közelében volt egy bár, hogy akinek inni támadna kedve egy koncert alatt, az se száradjon ki. A hely magas volt, és széles is, szóval a helyhiánytól nem kellett tartanunk, bőven volt hely tombolni. Enyhe parfümillat és sörszag keveredett a félhomályban, csak a színpad volt megvilágítva, meg a bár, piros fénnyel. Rendeltünk 1-1 üveg vizet, meg 2-2 üveg sört, és előre törtünk, a színpadhoz. Beszélgettünk, mikor a szemem sarkából láttam, hogy befut a srác is a haverjaival. Mindnek a kezében volt egy 1 pohár sör, és nagyokat nevettek. Képtelen voltam levenni róla a szememet, a tekintetünk hirtelen megtalálta egymást. Ismét láttam egy elbűvölő mosolyt, ezúttal nekem cimezve, azt hittem, menten elájulok. Egy félénk mosollyal, és apró integetéssel viszonoztam az üdvözlést, aztán visszafordultam Sophiához. Egész eddig más irányba nézett. Folytattuk a beszélgetést, aztán magamon éreztem a srácok tekintetét, és hangulatoldónak ittam egy korty sört.
      Az első akkordok felcsendülésekor mindenki sikoltozni kezdett, még ha csak az előzenekar volt is. Az egyik daluk nagyon tetszett, kár, hogy nem értettem a cimét.
     És akkor meghallottuk a Descending Angel hangjait. A tömeg egy emberként kiáltott üdvözlésképp a Misfitsnek. Sophiával az összefűzött kezeinket lóbáltuk, és a hajunkat ráztuk ugrálva. Izzadtunk, mint a csatalovak, de abban a pillanatban nem érdekelt semmi. Hagytuk, hogy a zene betöltsön mindent, és egy erős burkot vonva körénk, elzárjon a világtól. Nem volt velünk más, csak a banda, a közönség, és a zene. Elfelejtettünk mindent, ami rossz érzést keltett bennünk, nem maradt más, csak a tomboló tűz. Egy pillanatig átfutott az agyamon, mennyi mindenben segit a zene. Az életünket könnyebbé teszi, elhajt a gondolataink közül mindent, ami nem oda való, pár percig elűzi a problémákat. Ezért imádtam úgy a Misfitset és úgy átfogóan a rock, metal zenét. Az effajta dalokat hallva sosem tudtam másra figyelni. Kikapcsoltam. És ezzel mások sem voltak máshogyan. A tömeg egy emberként ugrált a refrénre, és mindenki tombolt. Bakancsok százai taposták a talajt, az együttes pörgése elragadta a közönséget.
     A harmadik dalnál már elfogyott az első üveg söröm, Sophia meg már a második üveg közepénél tartott. Az emberek nagy része már táncolt, és teljesen beleéltük magunkat. Drága barátosném észre sem vette, hogy az utolsó dalok egyikénél elsodortak minket egymástól. Már kivégeztük a söreinket, megbotlottam, és ha nem kapnak el, elesem. De várjunk. Ki kapott el egyáltalán?
     - Ez nem sokon múlt - hallottam egy hangon fentről. Mikor a hang irányába néztem, egy kedves arcot láttam mosolyogni, ismerős volt. Megvan. A srác haverja. - Mi a neved? - orditotta túl a zenét.
     - Miranda. Neked? - válaszoltam.
     - Ashley. - felelte, és megpördült. - Pár barátommal jöttem a koncertre. Hm. Gyere bemutatlak nekik. - azzal karon ragadott, és elhúzott az aréna szélére.
     - Skacok, ő itt Miranda! Az új legjobb barátom már 2 perce, szóval lekophattok. - mondta, és megpaskolta a vállamat.
     - Ashley, talán nem kellett volna az az 5. sör. - viccelődött Ashley egy hosszú hajú haverja. - Meg a dupla whisky.
    - Eh, pofa be CC. - mondta Ash, majd megismertette a középső ujját az előbb megszólaló srácnak, aki csak nevetett, és hátba veregette.
    - Amúgy CC vagyok - nyújtotta a kezét.
    - Miranda.
    - Én meg Jinxx! Ő pedig Jake! - mutatkozott be (ezek szerint) Jinxx, és aztán Jakere mutatott, aki felemelte a kezét, jelezvén, hogy ő az.
    - Azt hiszem illik bemutatkoznom. - hallottam a hátam mögül egy lassú, mély hangot. Megborzongtam, és felnéztem.
     Prophet.
    - Andy Biersack vagyok.
    Lábam a földbe gyökerezett, nem tudtam megszólalni. Még szerencse, hogy általában gyorsan kapcsolok, mert amúgy ciki lett volna, ha nem nyújtom a kezemet 2 másodperccel később.
     - Miranda Brown, örvendek. Itt laktok a környéken?
     - Eeeehem. Egy banda vagyunk. - mondta CC.
     - Király, mi a nevetek?
     - Black Veil Brides - mondták egyszerre, majd pacsiztak. Kivéve Ashley. Elzöldült a feje, és a hasához szoritotta a kezeit.
     - Ember, jól vagy? - kérdezte Andy, Ash hátára téve a kezét, aki erre válaszol lehajolt, és.... Hát, fogalmazzunk úgy, hogy ismét találkozott a már megivott 5 sörével, és dupla whiskeyével.
     - Figyu, srácok - kezdtem. - Azt hiszem, nekem most mennem kell, vár a barátnőm, akivel jöttem. Örülök, hogy találkoztunk. - már indultam volna, mikor Ashley elkapta a kezemet.
    - Várjá, csinilány. Add már meg a telefonszámodat!
    - Öhm, nem is tudom....
    - Nyugi, megadhatod, reggelre azt se fogja tudni, hol volt, nem hogy kivel találkozott. Viszont számits rá, hogy holnap felhiv, és megkérdezi, ki vagy - röhögött Jinxx.
   - Legyen. - vontam meg a vállam, beírtam a számomat Ashley telefonjába, és visszafurakodtam az utolsó dal előtt Sophia mellé. Végig tomboltuk, ami a koncertből maradt. Mikor a számnak vége lett, kimentünk. Még elkaptam Ashley tekintetét kifele menet, és integettem neki, ő pedig visszaintegetett. A kocsinál David várt minket, hogy hazavigyen. Sophia odarohant, és megcsókolta, majd bepattant az anyósülésre, barátja mellé.
     - Na, lányok, milyen volt a koncert? - kérdezte, miután mind beültünk a kocsiba.
     - Nem is tudom. Mira, milyen volt? - nézett rám pajkosan a visszapillantóból.
     - Eszméletlen. - válaszoltam, és hátrahajtottam a fejemet. - Izzadt vagyok, büdös, és fáradt. De ennél jobb koncertem még soha életemben nem volt.
     - Egyetértek.
     - Örülök, ha jól éreztétek magatokat. Hova megyünk, szerelmem? - kérdezte a sofőr.
     - Először eldobjuk Mirandát, aztán pedig hozzád. - kacsintott rá Sophia, és az ajkába harapott. Egy egyenes utalás volt arra, hogy nekik koránt sem ért még véget a nap.
     Kitettek a lakásnál, jó éjszakát kivántam, és felcaplattam a lépcsőházban. Már éjfélre járt az idő, nekem pedig minden energiám elszállt. Bedőltem az ágyamba, de mégsem tudtam elaludni. Az este emléke mosolyt ragasztott az arcomra. Remélem Ashley felhiv holnap, mert olyan nincs, hogy csak igy megszakadjon a kapcsolat köztem és aközött a srác között. Mi is volt a neve? Ja, igen.
    Andy.