Szinte fizikailag fájt meghallanom az ébresztőmet hétfő reggel. A szememet se nyitottam ki, már tudtam, merre kell koppintanom a képernyőre ahhoz, hogy elhallgasson. Habár közel sem volt fülsértő a dallam, sőt, egyenesen kellemes, akkor sem esett jól a tökéletes csend után. Éjszaka nem aludtam túl sokat, így fáradtan ültem fel az ágyon. A pizsamám egy bugyiból és egy trikóból állt, nem szeretem a hagyományos hálóingeket, vagy nadrágos pizsiket. Megnyújtóztam, és ittam egy kortyot az éjjeliszekrényemen tanyázó pohárból. Szinte már megszokás, hogy minden este elmosom azt a poharat, friss vizet teszek bele, és elhelyezem a szobámban, mert tudom magamról hogy reggelenként bitang szomjas vagyok. Úgy gondoltam, felfrissítem magam egy kis zenével, igy hát benyomtam a kedvenc számomat az Escape The Fate-től, a One For The Money -t.
Szeretem azt a reggeli állapotot, amikor félálomban van az ember. Akkor még nem foglalkozik az aznapi teendőivel, csak nyugisan keltegeti az agyát. Ilyenkor a reggeli kávém előtt annyi mindenen gondolkozhatok, ami nem teher számomra; a történeteim, a koncert szombaton, mind mind olyan témák, amikre mosolyogva gondolok, anélkül, hogy bármi más gondolat bezavarna. Erre való ez a reggeli félálom.
A laptopom már a következő dalt játszotta, mikor feltápászkodtam, és beálltam a tükör elé, megnézni magamat. Nos, igen. Zöld és fekete hajam kócosan kunkorodott itt-ott a fejemen, smink nélkül pedig - szerintem - úgy festettem, mint egy ork, és az arcomon volt néhány mitesszer. Átlag ember nem mondaná durvának, de nekem igenis az volt, szóval nekiálltam vasalni a tincseimet, és emberi formát ölteni a sminkem által. Mikor ezzel megvoltam, felnyitottam a ruhásszekrényemet, és kikapkodtam belőle egy fekete hosszú ujjút, amin mintaként egy fehér koponya kapott helyet, és az ujjai fekete-fehér csíkosan pompáztak. A szokásos szoknyámat viseltem, ami alá egy fekete macskanadrág került. Gyorsan belekapkodtam minden mappát és jegyzetet a farmer színű hátizsákomba, kikapcsoltam a zenét, felkaptam a motorom kulcsait, és elmentem suliba. Forgalmas volt a város, bár, Los Angelesben mindig pörög az élet. Ezért is szerettem itt lakni. Szerettem a pörgést, a zajokat, a fényeket, mindent, ami itt volt. Mivel korán volt még, volt időm betérni egy élelmiszer boltba, és venni pár szendvicset, meg jeges kávét.
Nagyon furán éreztem magam. Minden képes volt elvonni a figyelmemet, mert bármilyen tárgyról, vagy emberről eszembe jutott valami. Én tényleg megpróbáltam figyelni, esküszöm. De a Misfits koncert és a történeteimhez kapcsolódó ötletek, amik valamire ránézve, csak úgy, maguktól jutottak eszembe, nem hagytak nyugodni, teljesen átvette az ihlet az agyam feletti irányítást. Nem is bírtam magammal; szinte minden órán előkaptam egy újabb lapot, és teleírtam ötletekkel. Izgatott voltam, és kivert a víz, olyan gyorsan írtam, nehogy elfelejtsek valamit, mielőtt papírra vetném. A harmadik előadáson, ahova beültem aznap, mellém telepedett Sophia, nagy vigyorral az arcán. Eszembe jutott a hétvége: a bakancsom megvétele után (ami azóta is csillog villog, alleluja) elmentünk moziba, aztán egy kocsmába. Nem történt túl sok minden, ittunk pár sört, biliárdoztunk, éjfélkor már haza is mentünk. Másnap ment Davidhez, én pedig otthon punnyadtam, segítettem anyáéknak takarítani, illetve a posztereim rögzítését ellenőriztem.
- Szia! - súgta oda.
- Szervusz!
- Misfits, te szent isten! 4 nap!
Figyeltünk valamennyire mindketten, hogy mit mond Dr. Connor, de nem voltunk 100%ig ott az órán. A gondolataim a sztorim körül jártak, Sophiáé pedig nem tudom, hogy pontosan min, de elfelhősödött szemén láttam, hogy csak a teste van jelen.
A nap végén valahogy nem volt sok kedvem beszélgetni senkivel. Pedig jófej emberkék jártak a suliba, bírtam is párat. Ott volt például Justin, a fehér raszta. Zöld szeme van és barna raszta tincsei, valamint szemüveg kell neki, ha olvas. Általában bő, földszínű ruhában jár, és mindig érezni lehet a cigiszagot felőle, amit ugyan próbál fedezni a szakadt, sötétzöld hátizsákjában tartott olcsó, kínai férfidezodorral, de így elég különös aromája van a kettőnek. Mindenesetre én szeretem az illatát, laza és kedves is, kellemes társaság, ha könyvekről akarok valakivel beszélgetni. Annabelle is nagyon szimpatikus volt kezdettől. Ő kőkemény punk volt, a haja sötét rózsaszín, szegecses nyakörv nélkül nem láttam soha, fekete bőrdzseki, régi, kopott bakancs, és kitűzőkkel teli táska. Az emberek általában megbámulták, de őt nem zavarja: mindig is büszkén hirdette az egyediség és a stílus fontosságát, nem csak a külsejével, szóban is. Nagyon kemény lány, és az érvelése is legyőzhetetlen. Nem szereti a nevét, ezért mindenki Vadócnak, vagy Roxienak hívja. És végül, de nem utolsósorban Austin. Egy átlagos srác, aki a divatot
követi, de el lehetett vele hülyéskedni. És nem mellékesen tőle veszünk
cigit, mert olcsóbban adja, mint amennyiért a boltokban kapható.
Elmondása szerint még így is pluszban jön ki, azt viszont sosem mondta
el, hogy hogyan. Mindegy, nekünk nem az a lényeg. Justin, Annabelle és Sophia azok, akikkel szoktam beszélgetni a suliban, de ma nem volt nagyon kedvem, és Sophián kívül ők sem nagyon kerestek, elvoltak másokkal, amit egyáltalán nem vettem zokon, sőt, örültem is neki. Túléltem az órákat, aztán hazamentem írni.
A könyvemnek befejeztem a 4. fejezetét, és pluszban megírtam az 5. felét csak abból, amit ma összeírtam. Ha minden nap ilyenek jutnának eszembe, akkor nagyon hamar meglennék vele.
A keddem már jobb volt, jobban megnyíltam mindenki felé. 4-en ebédeltünk, Justin elmesélte, hogy az új barátnője mennyire olyan, mint ő, és hogy milyen szerencsésnek érzi magát vele. Austin is hozzánk csapódott suli után egy kicsit, ez ritka dolog, mert általában egyedül van. Annabelle épp arról áradozott, milyen király az a banda, amit talált, mikor félbeszakította a társalgást egy másodéves srác, aki jött hozzá jött valami időpontot egyeztetni. Egyikőnk sem értette, mit akar a gyerek, de aztán drágalátos barátosnénk elmagyarázta, hogy a fogorvos anyja egyik páciense ez az illető volt, és mostanában valamiért azt hiszi, hogy rajta keresztül lehet időpontot kérni. Szerdán minden rendben ment, főleg, hogy több tanár továbbképzésen volt, és alig volt helyettesités, szóval több szabadidőm volt az illusztrációk elkészítésére a könyvemhez. Épp a folyosón álltam, amikor Sophia odajött, és megkért, hogy suli után nézzek át hozzá, mert nem tudja, mit vegyen fel a Misfits koncertre. Természetesen felajánlottam a segítségemet. Így is lett: bepattant a kocsijába, én pedig a motorommal követtem.
Sophiának gyönyörű cuccai voltak, és a szobája is tetszett. Szürke falak, itt-ott tétova poszterek, fényképek, asztal, tv. Nem tudta az egész falát beposzterezni, ahogyan én, mert sokkal nagyobb volt a szoba a sajátomnál. A legjobb pólói egy kupacban voltak, és azt nézegette. Ruhatéren valahogy mindig megtalálta a legszebb darabokat. Volt egy ilyen képessége.
- Mit gondolsz erről? - mutatott maga elé egy felsőt, amire egy rózsa volt rányomva. Szépnek szép volt, de ilyenkor bandás pólót szokás felvenni, főleg, ha van is otthon.
- Mi van a Misfitses pólóiddal?
- Mind mosásban.
- Akkor nézzük meg őket, onnan kiválasztjuk, ami kell, és ma este kimosod.
Pár pillanatig meredten bámult rám, aztán leesett neki.
- Mekkor gyökér vagyok! Ez nem jutott eszembe... Istenem. - majd elkezdtünk röhögni, azon, hogy nem jött rá erre magától. Átszaladt a fürdőszobába, kihalászta a kedvenc Misfitses pólóját, és letette az ágyára.
- Oké, a póló megvan. Most jön a gatya. - mondta, azzal elém tett egy nagy adag cicanadrágot. Mindenféle volt, de egy dolog mindben közös: fekete alap. Innen már a minták terén a határ a csillagos ég volt. Volt virágos, volt sima, volt csikos, volt kockás, és volt....
- Szerintem ez tökéletes lesz! - javasoltam, és kiszedtem a kupacból egy koponyás cicanadrágot.
- Igen, ezaz, végre megvan! Ezt kerestem! - mondta, és kivette a kezemből.
- Azért ha előre megmondod, mit keresünk, lehet, hamarabb megtaláltuk volna - és kinyújtottam rá a nyelvemet.
Már kezdett kicsit sötétedni, mikor hazaindultam. Most kezd csak beindulni az élet a belvárosban, ilyenkor. Mindenki felsorakozik a kaszinók előtt, vagy épp a kivénhedt férfiak vadásznak könnyűvérű lányok után, vagy épp randira indulnak a párocskák. Hm. Párocskák.
Eszembe jutott a régi párkapcsolatom. Kb. fél éve szakítottunk a legutóbbi barátommal, Greggel, és azóta sem pasiztam. Sophia olykor nyaggat vele, hogy nem ártana nekem is szerezni valakit magam mellé, de mindig elvetettem az ötletet. Úgy gondoltam, elvenné a gondolataimat az írástól. Greg egyrészt azért nem bírta velem, mert szerinte túl sokat dolgoztam a köteten, másrészt meg meg is csalt, mert nem tudtam kellő időt szentelni rá. Megértettem, igaza volt. Ő azóta is boldogan él a nőivel, én pedig a könyvemen dolgozom. Így mindenkinek jobb, főleg nekem. A szakításunk után ihletett tudtam meríteni a könyvhöz, és azóta is néha ennek az emléknek a hatására szoktak jó ötleteim támadni. A lámpa időközben zöldre váltott, én pedig meg sem álltam innentől hazáig.
Aznap este fura érzéssel aludtam el. Vacsora után nem voltam túl jól, úgyhogy korán lefeküdtem aludni. Azt hittem, kisebb gyomorrontás, vagy valami, de nem
Ugyanis elérkezett a csütörtök, és totál kiütve, betegen ébredtem. Nem akartam hinni a szememnek, mikor a lázmérő arról tájékoztatott, hogy nekem bizony 38.1°C - os lázam van. Mondjuk, ki is voltam rendesen: folyamatos rosszullét övezte minden pillanatomat. Anyuék elmentek dolgozni, én addig a nappaliban punnyadtam 5 liter langyos teával, amit Anya lefőzött nekem aznapra. Néztem a TV-t, és fel akartam ugyan fogni, mi történik, de képtelen voltam, mert a borzasztó közérzet elvette az eszemet, és konkrétan a halálomon voltam, azt hittem. Anya néha rám csörgött, hogy hogy vagyok, de semmi újat nem tudtam neki mondani. A napi sportolásom is csak annyiból állt, hogy felálltam, elmentem a jegyzeteimért és a laptopomért, hogy begépeljek mindent, majd visszatelepedtem a helyemre. Miután végeztem a gépeléssel, bekapcsoltam egy véletlenszerű csatornán a tévét, és azt néztem.
3 óra körül aztán csengetett valaki. Furcsálltam a dolgot: Sophia még csak kb. most ér véget, és idejönni plusz fél óra kocsival. Anyuék nem érhettek haza, mert 4-ig dolgoznak, aztán épp csak azért ugranak haza, hogy összekészüljenek a színházba, ahova ma mennek. Justin és Annabelle sem lehetett, mert ők még később végeznek, mint Sophia. Gyanakodni kezdtem. Már próbáltak betörni a lakásba. ,,Most nem kockáztathatok" - gondoltam, mikor megint csengettek. A kezembe vettem a borspraymet.
A csengő másodszorra is megszólalt.
A szivem a torkomban dobogott, ahogy a kulcsért nyúltam.
Aztán a harmadik csengőt is meghallottam.
Valaki kopogott.
Majd dörömbölt hármat.
Lassan közeledtem az ajtóhoz, és kinyitottam..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése