9. rész . a 2000 megtekintés örömére Andy szemszögéből!

     Villogó, kék-piros fények és sziréna keltett fel. Kinyitottam a bal szememet, de mivel a sötétben semmit nem láttam, inkább behunytam. megpróbáltam visszaemlékezni a történtekre, amikor a fejembe iszonyú fájdalom hasított. A homlokomhoz kaptam, de a kezem beleütközött nagy koppanással a kocsi tetejébe. A kocsi. És akkor beugrott: Mirandával voltam vacsorázni. Istenem, milyen gyönyörű abban a ruhában... egy pillanat. Miranda. Hol van Miranda???
     Ijedtség és kétségbeesés fogott el, a szemem rugókként pattantak ki, ahogy őt kerestem a fekete éjszakában, és a kéken-pirosan épphogy megvilágított kocsiban. Elég szűkös volt a hely, ugyanis a tető behorpadt. Fasza. A szívem hevesen dobogott, ahogy oldalra néztem a barátnőmet keresve, amikor hirtelen valaki kirántotta a kocsi ajtót, és a szemembe világított.
     - EMBER! KIÉGETED A SZEMEM! - kiabáltam, mire az ismeretlen férfi lekapcsolta a lámpát, és maga mögé kiáltott.
     - Életben van! - mire zavartan néztem rá. Mégis mi történt?
     Hirtelen egy autó reflektora világított rám, és így már láttam, hol is vagyok pontosan. A kocsi totál tropa, ugyanis a csomagtartót összezúzta valami... A baleset. Ekkor realizálódott bennem minden, és elfogott a pánik. Mindenféle elmélet átsuhant a fejemen; Miranda kirepült az ablakon, és meghalt; Mirandát elrabolta az, aki összezúzta a kocsimat; és legvégül jutott eszembe a valóság: Miranda nem ájult el, és a baleset után, miután megállt az autó, hívta a rendőröket, és a mentőket.
     - ANDY! - hallottam egy megkönnyebbült kiáltást valahonnan a világító reflektorú autó felől. Tehát semmi baja, életben van. A hangjára elmosolyodtam, mire az úr, aki megállapította, hogy életben vagyok, furán nézett. Igaza is volt, ez pont nem az a helyzet, ahol az embernek minden oka meglenne a vigyorgásra.
     Miranda árnyékát láttam felém futni, de 2 rendőr megállította. Egyenlőre engem kellett kioperálni a kocsiból. Óvatosan kicsatoltam magam, és épphogy elég hely volt arra, hogy kiemeljem a lábamat, és a fejemet. Lassan kicsusszantam az ajtón, és a mentőkocsi felé vittek megnézni, hogy nincs-e bajom, de tudtam, hogy minden rendben. Egyedül Mirandát akartam látni.
     A doktor, aki Dr. Waleswitheyes néven mutatkozott be, kikerekedett szemmel nézett rám.
     - Fiatalember, Ön, és a húga...
     - Barátnőm - javítottam ki, mielőtt folytatni tudta volna.
     - Elnézést. Szóval Ön, és a barátnője csodával határos módon ép bőrrel megúszták a balesetet, leszámítva néhány karcolást, amit szilánkok okoztak. Nem mindennapi jelenség, gratulálok.
     - Köszönjük. Most már odamehetek hozzá?
     - Természetesen, de vigyázzon. Ő a baleset alatt végig ébren volt. Akár még most is sokkhatás alatt lehet.
     Bólintottam, majd elindultam a rendőrök felé megkeresni Mirandát, amikor hirtelen 2 ölelő kar, és egy törékeny hang halk pityergése minden gondolatomat elterelte. Szorosan magamhoz vontam a barátnőmet, és minden kérdésemet félretettem. Csak az számított, hogy jól vagyunk. Magamba szívtam az illatát, és csak ölelgettem, mintha attól félnék, ha kicsit is kevésbé vonom magamhoz, elporlad.
     Egyszer csak egy hétköznapian felöltözött, ismeretlen, idősebb férfi lépett oda hozzánk, a tekintetéből még a sötétségben is látszott a szégyen, megtörtség, és bűntudat. Kérdően felé néztem, ő pedig habozott.
     - Jó estét! - mondtam olyan hangsúllyal szinte, mintha kérdezném. Nem tudtam, ki ez a férfi, miért áll előttünk, és hogy szóra bírjam, megkezdtem az esetleges beszélgetést. Nem tetszett nekem ez az alak. Mintha olyan ismerős lenne.
     - J-jó estét, U-uram - dadogott. - Nagyon s-sajnálom, ami a kocsijukkal történt. Ígérem, m-minden kárt kifizetek, de esedezem a b-bocsánatukért.
    Egy kis gondolkodás után rájöttem, ki ez. A taxis aki belénk jött. Aki majdnem megölte azt a lányt, akit most magamhoz ölelve nyugtatgatok. Miatta van ki ennyire. A düh olyan mértékben fortyogott bennem, hogy megfeszültek a karjaim, de mindezt csak Miranda érzékelte, aki végigsimított a hátamon, és ezzel lecsitított. Ez az ember itt maradt. Bevallja, hogy ő tette, és még azt is vállalja, hogy kifizet mindent. Ez egy becsületes ember, aki idejött bocsánatot kérni. Majdnem meghaltunk, de mégis élünk, nem haltunk meg miatta. Nem verhetem meg olyasmiért, amit nem tett meg.
     - Ön zúzta össze a kocsimat? - kérdeztem kissé flegmán.
     - Igen. A taximmal hajtottam neki, mert nem láttam, hogy jönnek. Annak az eleje tört szét.
     - Uh. Motorral együtt?
     - Igen.
     - Egy pillanat drága - néztem a karjaimban pityergő lányra, elengedtem, majd odébbáltam pár lépéssel az úrral, hogy megvitassuk, hogyan is lesz ezután. Mirandát úgyis hívták a rendőrök, hogy ismét kikérdezhessék. A férfi rám pillantott, majd halkan megszólalt. Sugárzott belőle, mennyire emésztik a történtek.
     - Ha nincs a Jó Isten, és a szerencse, akkor megöltem volna magukat... - az utolsó szavaknál szinte eltűnt a hangja, és könnyek jelentek meg a szemében.  Mikor aztán összeszedte magát, folytatta. - Természetesen minden centet megfizetek. Mennyit kér a kocsi miatt?
     - Attól tartok, többe kerülne helyrehozatni, mint egy újat venni. - néztem a totálkáros roncsra, amiben 15 perce még ájultan feküdtem. - Figyeljen. - néztem ismét a férfira. - Nekem a pénz nem fontos, és Önnek amúgy is lesz elég gondja a bírság és a saját autójának rendbehozatalának költségeivel. Viszont az én kocsimmal és a bírósággal nem. Nem jelentem fel magát, megbocsátottam. Viszont az ifjúhölggyel szerintem még lenne mit megbeszélnie. Majdnem megölte őt. Az életem értelmét.
     - Már beszéltünk. - húzta el a száját, és megdörzsölte az arcát. A sötétben nem láttam olyan jól, de mintha egy lila folt lett volna a szeme körül, és egy vörös folt az arcán. Ezek szerint Miranda adott neki. Kicsit elmosolyodtam, épp hogy csak az öreg ne lássa.
     - Mindenesetre - tettem hozzá - becsületes emberre vall, amit maga tett a baleset után. Úgy értem, itt maradt, bevallott mindent, még bocsánatot is kér, ezen felül felajánlja, hogy megfizeti a károkat... Nem sok ember lenne képes ilyesmire. Isten tartsa meg magát jó egészségben. - Azzal megveregettem a vállát, és elindultam Miranda felé, hogy megnyugtassam, míg a rendőrök az öreg taxist faggatták. Amint Miranda ismét a karjaimban volt, elsírta magát. Hátát simogatva nyugtatgattam, és elkezdtünk ringani jobbra-balra.
     - Csss, semmi baj, szívem, nyugodj meg. - és egy puszit nyomtam a feje búbjára. Mintha egy kislányt nyugtatgattam volna, ott volt a karomban összetörve, és próbált megnyugodni. Egyszer csak felnevetett valamin. Furcsálltam, de örültem neki, ha jókedve van, és megkérdeztem, mi olyan vicces.
     - Ilyen kalandos első randim sem volt még - mondta, majd nyakamat átkarolva finoman megcsókolt. Boldogságot éreztem és viszonoztam; a jelenléte elfeledtetett velem mindent, csakis rá figyeltem. Fogtam a derekát, hogy el ne essen a lábujjhegyen állásból, és a hüvelykujjammal simogattam az oldalát. Ez a csók biztosított róla véglegesen, hogy jól vagyunk. Itt vagyunk egymásnak, és itt is fogunk maradni.
     Miranda elhúzódott, a homlokunkat egymásnak döntötte, és halkan megkérdezte, lenne-e kedvem náluk aludni.
     - Veled biztonságban érezném magam.
     - Ott leszek, ne félj. - válaszoltam, és átöleltem.
     - Uram, az autót elvontatnánk, ha akad benne még épen maradt személyes tárgy, azokat kivehetik, csak vigyázzanak a szilánkokkal!
      Miranda oldaláról bemászva megkerestem a mobilokat és a kulcsokat, és mikor kész lettünk, a rendőrök hazavittek minket. Megköszöntük nekik a segítséget, majd felmentünk a lakásba. Igazán tetszett a hely; világos falak, konyha, mellette ajtó nélküli, nagy nappali, tisztaság, kellemes illat, szobanövények. Levettük a cipőinket, és dobtunk egy-egy SMS-t mindenkinek, hogy mi történt, és hogy jól vagyunk, de most megyünk aludni, szóval csak holnap hívjanak. Hajnali fél egy volt. Lekaptam a zakómat, meg minden mást, amíg csak egy fehér trikó, és Miranda apjának egyik melegítője volt rajtam, amit a barátnőm adott oda, hogy abban aludjak.
     Lehuppantam a barátnőm mellé a kanapéra, amit idő közben kihúzott, igy egy ágyméretű fekhely lett belőle. Azonban Miranda még mindig fel volt kavarva lelkileg. Az ágy szélén ült, a térdén támaszkodott, és a homlokát a tenyerébe fogta, teljesen kétségbeesve. Felültem, és átöleltem.
     - Hé. Már itthon vagyunk. Nincs semmi baj. - mondtam, mire egyből hozzám bújt. Imádni való volt. Éreztem, ahogy ő is körém fonja a karjait, és halkan szuszog, majd elalszik. Hátrahúztam magunkat fekvő helyzetbe, és így merültünk álomba.
     Másnap reggel 9-kor keltünk. Legalábbis Miranda, aki óvatosan kibújt a karomból, és kiment a konyhába kávét főzni. Alig ébredtem fel rá, de még félálomban is éreztem a hiányát. Egyedüli előnye az volt, hogy simán szét tudtam terpeszkedni, és nyújtózhattam egyet.
     A konyhából átjövő kávé és baconös tojás illat megkorogtatta a gyomromat. Az óra szerint akkor volt 10 óra. Felültem, ásítottam egyet, majd csendesen Miranda mögé lopództam, aki éppen az edényeket mosta, amikben reggelit csinált. Mikor átöleltem hátulról, sikkantott egy kicsit a meglepetéstől, aztán gyöngyöző kacajt hallatott.
     - Ne haragudj, ha megijesztettelek. Hogy aludtál, Gyönyörűm? - kérdeztem, miközben belefúrtam az arcom a nyakába. Bár tegnap nem volt fürdeni, még mindig fantasztikus illata volt.
     - Jól, és mélyen. Kifáradtam tegnap. - mondta halkan, és hátrahajtotta a fejét, megtörölte a vizes kezét, majd összekulcsolta a derekán az enyémmel.
     - Azt nem csodálom - mormogtam, és adtam a nyakára egy puszit. - Sajnálom, ami tegnap történt. Ha nem ittam volna bo... - de mielőtt folytathattam volna, Miranda megfordult, a számra tette az ujját.
     - Csssssss - mondta, és az ujja helyére a szája tapadt. - Nem számít már. - suttogta, mire elmosolyodtam. Óvatosan, épphogy csak összeérintette az ajkainkat, és apró csókokat kaptam. Viszont nem volt időm viszonozni őket; Miranda máris visszafordult a tányérokhoz, és eltörölgette az utolsó hármat.
     - Naaaa. - mondtam, miután elfordult. Huncutul az ajkába harapott, rám nézett, és hirtelen követelőzőbben csókolt meg. Meglepődtem, de tetszett a hirtelen jött merészség, szóval nekinyomtam a falnak. Beletúrt a hajamba, lemászott, majd levette rólam a felsőt, és én is róla...
     ... Miranda légzése lassan visszaállt normálisba, és felhevült teste is lassan visszahűlt az eredeti hőmérsékletébe. Amúgy is gyönyörű volt, de ruha nélkül egyszerűen Istennő. Na meg szexistennő is természetesen.
     A délutánt együtt töltöttük. Lementünk a Black Flowerbe inni valamit, beszélgetni, lazulni. Végre tökéletesen megnyugodott, és lassan, ráérősen kortyolgatta mentás-málnás limonádéját, és a hűvös, borús utcát nézte az ablaküvegen át. Elmosolyodtam, gyönyörű volt. Megfogtam a kezét az asztalon, mire ő elmosolyodott. Boldognak éreztem magam. A szemem sarkából láttam, hogy valaki megállt az ablakunk előtt. Mindketten odafordítottuk a fejünket, és amint megláttuk, ki az, Miranda elkapta a kezét az enyémtől. Az ablak túloldalán álló lány szőkésbarna haja nedves volt a szemerkélő esőtől, a szemei ijesztően sötét árnyalatot öltöttek, és szinte villámokat szórtak. A szép arca most torz grimaszt öltött, ahogy ránk nézett.
     Juliet.
     Bakker.